tamás a név
irományok

barangolás egy szürreális világban

2017.05.18. 15:00, tamás

érzelmileg még mindig a semleges kategóriában úszom, mivel nem tudom mit szeretnék. tegnapelőtt rob újból áthívott magához, hogy megnézzünk egy filmet és ússzunk egyet. mindkettő jól telt, bár nem éreztem most sem túl nagy szikrát kettőnk között, és szerintem nekem maga az élmény sokkal nagyobb izgalmat okozott, mint a tény, hogy vele vagyok. valahogy úgy vagyok vele, hogy amiatt kellene a számnak a fülemig érnie, hogy vele tölthetek el időt, nem? mindegy. a medence gyöngyörű volt és nagyon érdekesen volt megoldva, hiszen a nagy része fedett volt, de volt egy keskeny sáv, ahol ki lehetett úszni a szabadba, és az a rész bevezetett egy jó meleg jakuzziba. mindez körbe van véve óriási fákkal és bokrokkal, emiatt meg olyan hatást kelt, mintha egy elszigetelt helyen vakációznál valamelyik egzotikus országban. nagy élmény volt.

a mozi is tetszett, mert nem hagyományos székekkel volt berendezve, hanem óriási kanapék voltak, amik tulajdonképpen majdnem ágyként szolgáltak, mivel fel lehetett pockolni a lábaidat kényelemesen. körülbelül olyan, mint amikor otthon nézel filmet, csak azért még rátesz egy lapáttal a mozi hangulata is. közben rob próbált bújni hozzám, mert ő amúgy nagyon szeretetéhesnek tűnik, amit egyrészt szeretek ha valakivel randizgatok, ámbár legtöbbször taszító és fárasztó tud lenni a számomra, főleg ha már így viselkedik pár nappal a megismerkedésünk után. valahogy ekkor esett igazán le, hogy nincs meg az a bizonyos kapocs kettőnk között, vagy legalábbis az én felemről, mert ha például steliosszal mentem el moziba, én folyton hozzá voltam bújva, vagy legalább fogtam a kezét, mert különben olyan furcsa lett volna. ismerem magam, és tudom, hogy manapság több időre van szükségem, hogy beengedjek valakit, viszont ahhoz szerintem kellene egy erős alap, amire lehetne építkezni. szeretek robbal lenni, de az is lehet, hogy csak az életstílusa köt hozzá. ezt azért gondolom, mert nem tűnik egy nagyon izgalmas embernek a mindennapokban, csak az a tipikus megszokottság van az életében, amikor eljár különböző tevékenységekre a szabadidejében, esetleg barátokkal vacsorázik, de nem látom benne azt az izgalmat, ami engem felpörget. bulizni nem nagyon jár, tehát ez alapból el van felejtve, így tényleg csak az van, hogy átmegyek hozzá, és elvagyunk, mint a befőtt. túl kényelmesnek érzem ezt, és nem látok benne semmi kihívást. ez szerintem azért is lenne gond hosszabb távon, mivel nagy a korkülönbség közöttünk, és magamból kiindulva sosem tudhatom, hogy melyik percben fogok belecsöppenni egy életválságba, amikor azt fogom mondani, hogy most jött el az ideje annak, hogy kibulizzam magamat, szórakozni járjak és csak simán élvezzem az életet. ha mindez például megtörténne öt év múlva, és én még mindig vele lennék, akkor szép magyarul mondva jó nagy szarban lennék, mert arra ő már negyven lenne, én meg csak huszonhét. ez azért kurva nagy különbség. próbálok úgy lenni ezzel az éves témával, hogy nem számít, de az igazság az, hogy igen. persze, még mindig fontos, hogy legalább legyen öt évvel idősebb nálam, mert fiúcskákkal nem tudok mit kezdeni. a másik dolog, hogy egyáltalán nem az én férfiideálomat festi meg, mert nem magasabb nálam, szakálla sincsen, szőrtelen is, és inkább izomember, mintsem husis. ilyenkor eszmélek föl arra, hogy bármelyik percben elcserélném azt az életstílust, amit vele élek meg, egy olyan emberért, aki teljesen átlagos, viszont rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amik számomra fontosak. kell a faszomnak privát medence és mozi ha nem érzem azt, hogy nekem ő kell, vagy folyton vele szeretnék lenni, vagy éppen azt, hogy megéri időt szánni rá és energiát fektetni bele. 

ezen a gondolatszálon maradva, írtam arról a srácról, aki nekem nagyon tetszik a munkahelyen, de egy teljesen más részlegen dolgozik, és még a nevét sem tudtam, vagy a legfontosabb dolgot, hogy egyáltalán meleg-e vagy sem. elárultam a barátnőmnek – elizabethnek, aki tulajdonképpen nem is számít barátnőnek, hiszen az utóbbi két évben akkora támasz meg segítség volt a számomra, hogy akár a nővéremnek is tudnám nevezni –, hogy nagyon tetszik nekem ez a srác, és ha tud, derítsen ki valamit róla, mert én már minden forrást kimerítettem, és semmire sem jutottam. mondta, hogy semmi gond, rááll az ügyre. egyik nap viszont a szívbajt hozta rám, mert pont mellettünk sétált el, és láttam elizabethen, hogy próbálja leállítani és megszólítani. mondom, te normális vagy? legalább ne előttem csináld, mert kurvára feltűnő és nyílvánvaló lenne, ha pont a szemem előtt kérdeznéd meg, hogy meleg-e vagy sem. amúgy is elég érzékeny kérdés ez, és bárki meg tudna sértődni, főleg ha úgy hozza a sors, hogy ő tényleg nem kacsingat félre. az a lényeg, hogy pár napra rá meglepett pár információval és az egyik ismerősén keresztül kiderítette, hogy a neve dennis és valószínüleg heteró. nem hittem a fülemnek, mert milyen heteró pasi csinálna olyan dolgokat, amiket ő? a nyomozásnak nincs még vége ezzel, mert addig nem nyugszom meg, amíg biztosra ki nem derítem, hogy az-e vagy sem. mondjuk ha annak bizonyul sincs semmi probléma, mert a mai férfiakat ismerve bárki képes bármire, és akármennyire sokkoló lehet néhány ember számára, egyre több a kíváncsiság, és én is sok olyant ismertem meg, aki még nem próbálta fiúval vagy éppen barátnője, felesége volt. az már más tál tészta, hogy húl húzod meg a határt és bele akarsz-e taposni mások kapcsolatába, de én úgy vagyok vele, hogy ha az adott személynek nincs senkije, akkor nem látom akadályát annak, hogy ne találkozzak vele. engem egyenesen beindít ez a „csak csajokat szeretek dugni, de ma este kipróbálnálak téged is” gondolatszál. van még három napom több mindent megtudni, mivel jövő héten kezdem az új munkát, ami miatt mellesleg kicsit izgulok is. a legnehezebb az lesz, amikor el kell búcsoznom a munkatársaktól, mert tényleg nem kérhettem volna náluk jobbakat, és amióta itt vagyok, teljesen megváltozott az életem. remélem, hogy a következő időszak is hasonló újdonságokat fog hozni, és segíteni fog, hogy új dolgokat tapasztaljak meg az életben. engem most a tudat hajt előre, hogy egy új lappal kezdhetek és új embereket ismerhetek meg, akik ki tudja hová fognak elsodorni. úgy érzem, ettől olyan izgalmas ez a periódus, és emiatt nem kell félnem.

egy másik dolog, ami miatt izgatott vagyok, az az, hogy eric is hamarosan újra velem lesz és már alig várom, hogy láthassam. tuti, hogy a nyakába fogok ugrani, mert már egy éve annak, hogy utoljára láttam és hiányzik nagyon. mindig kérdi tőlem, hogy mit érzek iránta, miként nézek rá, és hogy szeretem-e őt – olyankor persze azt mondom, hogy szeretem, mint embert, és nem tudok barátként nézni rá, viszont sokkal többként sem egyelőre. ő csak egyszerűen eric nekem és punktum. azt hiszem, ő is várja, hogy visszajöjjön, mert olyan idézetes képeket rak ki mindenhová, hogy „hamarosan látni foglak, és az mindennél jobb lesz”. nem tudom, hogy ezt kinek szánta, de ha nekem, akkor én is hasonlóképpen érzek. ő is nagyon szeretetéhes, de robhoz hasonlítva ez teljesen más, mert őt ismerem, és nem az van, hogy egy majdnem teljesen idegen oda s vissza van érted, és minden percét veled akarja eltölteni. nem tudom, már olyan gondolatok is átfutottak az agyamon, hogy én már képtelen vagyok új embereket megszeretni és lehet, hogy ezért találom ennyire nehéznek, amikor arra kerül, hogy le kell engedni a falakat valaki előtt. én ezt robnak is megmondtam, mert rákérdezett, hogy miért nem szeretek csókolózni meg többet bújni. én egy szóval sem mondtam, hogy nem szeretek, de még alig ismerem őt és szerintem nem kell egész nap nyalni egymással. bevallom, hogy ridegnek tűnhetek a kezdetben, viszont ez egy olyan dolog, amit nem szeretnék kényszerből megváltoztatni. amikor kijelentettem, hogy nekem idő kell az ilyensmihez, akkor láttam rajta, hogy nem esik jól ez neki, mert ő szerintem teljesen a fordítottja ennek, és ő egyből szeretne mindent – olyan „add meg uram, de most mindjárt” alapon. bevallom, hogy a helyében valószínüleg én is néztem volna egyet, mert az igazság az, hogy lefeküdtünk egymással és gondolhatja azt, hogy az miért nem számít elhamarkodottságnak. teljesen jogos, de én a szexxel kapcsolatban teljesen más lapon vagyok, mivel először is én sosem feküdtem le olyasvalakivel, akit szerettem vagy sokáig együtt lettem volna. másodszor pedig, számomra a szex nem jelent semmit, csak két test egymásnak adja magát, kielégülnek, és annyi. azt sem értem, hogy egyes emberek miért csinálnak akkor drámát és zűrt ebből, mert ez egy teljesen normális, emberi szükséglet. biztos vagyok benne, hogy egész más érzés olyannal csinálni, aki iránt vannak érzelmeid és akkor másként vélekedsz, de nekem ezt még nem volt szerencsém megtapasztalni, így ezen a véleményen vagyok.

egy kissé más vizekre evezve, a sok változás közepette, kedvem támadt a blogot is megújítani, hamár lassan minden 180 fokban megváltozik körülöttem. az utóbbi időkben nagyon megtetszettek a szürreális dolgok és ez inspirált arra, hogy egy hasonló kinézet legyen itt is. még én is meglepődtem magamon, amikor ránéztem a végeredményre, hiszen régen annyira távol állt tőlem az ilyensmi, és még egy bizonyos szinten a mai napig is. azonban mégis van valami érdekesség benne, amitől elgondolkodik az ember azon, hogy akkor most hogy is van ez? egy kissé hasonló hangulatot szerettem volna kreálni, mint amit akkor érzek, ha valaki azt mondja rám, hogy fura vagyok. számomra ez nagyobb bók, mintha azt mondanák, hogy jóképű vagy édi vagyok. rendben van, értékelem, de mondjad ezt másoknak, ne nekem. namármost, valahogy így vagyok ezzel az űr és vintage témával is, amit ide teremtettem meg. néha jó a megszokottól eltérő dolgot felmutatni, és ezzel együtt magamat is szeretném inspirálni, hogy legyek nyitott az új dolgokra és fogadjam be őket, mert csak így tudok elfogadóbb lenni, és folyamatosan többnek lenni.

szerintem ha kedvesek vagyunk, akkor a világ is úgy fog viszonyulni hozzánk.

a lényeget nem értheted, amíg nem éltél nehéz éveket

2017.05.15. 15:00, tamás

annyi minden történt amióta visszajöttem londonba, de szerintem a legkiemelkedőbb dolog az, hogy egy kicsit vidámabb a rálátásom a dolgokra és végre kezdem azt látni, hogy volt értelme belevágni a változásokba.

a másik dolog, hogy megint visszalendültem a randizós játszmába, és megismerkedtem valakivel. az érzéseim egyelőre finomvegyesek, de nem miatta, hanem miattam. van egy olyan rossz szokásom, hogy mindenkit vagy nicholaszhoz, vagy stelioszhoz hasonlítok, ami nyílván értelmetlen, mert úgysem fogok senki mást találni, aki hasonló érzéseket váltana ki, mint egykor ők. a másik meg, hogy belátom, ez teljesen egészségtelen és ha így folytatom tovább, akkor sosem leszek képes boldogságot találni másban. én tényleg nagyon próbálkozom, viszont általában mindig ugyanazok a forgatókönyvek váltják magukat: vagy az van, hogy találok egy olyan valakit, aki nagyon tetszik minden téren és már kitaposta a saját útját, de nem áll készen egy kapcsolatra vagy csak egyszerűen érzelmi harcot vív magával, vagy az, hogy megvan a stabilitás az életében és még a csillagokat is lehozná az égből csakhogy együtt lehessünk, én viszont nem érzem a szikrát. na, ha őszinte akarok lenni, egyik sem jobb a másiknál.

úgy érzem, hogy újból a második kategóriába süllyedtem.

kicsit úgy voltam vele, hogy vacsorára menni az első randi alkalmából egy kissé merész vállalkozás, mert mi van ha nagyon gáz lesz és egyáltalán nem olyan lesz, amire számítottam. mondjuk, ilyen helyzetben mindig jobb elvárások nélkül találkozni, mert élőben mindenki más. szerencsére nem tíz fogásos vacsira vállalkoztunk, hanem csak egy nagyon lezser sushis estére, gondolván hogyha gáz lesz és a helyzet kezelhetetlenné válik, könnyen le tudok lécelni. szerencsére nem így történt és egész jól éreztük magunkat. a végén megkérdezte, hogy lenne-e kedvem még meginni valamit és én persze igent mondtam. az első benyomásom kellemes volt, talán csak kicsit az zavart, hogy nem magasabb nálam. nem tudom, szeretem érezni a dominanciát és bár egy alacsonyabb pasi is tud férfias lenni, mégis bennem van ez a vágy, amit általában elvárok valakitől. mindegy, ez nem a világ vége, hiszen nicholas is körülbelül ilyen magas volt és mégis nagyon szerettem. szerintem inkább csak az elején fontos a külső, amint kezded megismerni a személyt, úgy egyre vonzóbbá válik minden téren. egy nagyon puccos hotel-bárba vitt el, ami tulajdonképpen el is árulta az ízlését. nagyjából tudtam mire számítsak vele kapcsolatban, mert ő egy elég hírhedt ügyvéd itt londonban, de leginkább a későbbiekben derült erre igazán fény. itt is nagyon gyorsan elrepült az idő egy finom pezsgő társaságában és robertről is megtudtam néhány lényeges dolgot. mellesleg a robert név nem nagyon jön be, szóval ki kell találnom valami becenevet vagy nem tudom, mert a teljes neve túl komolyan hangzik a fülemnek. mondta, hogy ő mindig egy kapcsolatra pályázik, aminek örültem, mert nemhiába vonzódom a nálam idősebb pasikhoz. olyan éjfél tájt lehetett, amikor elhagytuk a hotelt, mert az utolsó vonatom fél egy körül volt, és nem volt kedvem buszozni vagy taxit hívni. ráadásul reggel ugye hatkor kelni kellett, mert munka volt. biztos voltam benne, hogy hamarosan újból találkozni fogunk, de hogy egy napra rá már be is következett, ezen kicsit meglepődtem. áthívott magához vacsizni, ami szerintem egy tök szép gesztus meg ugyanakkor nagyon személyes is. szerintem belefér egy második randiba, főleg ha nincs semmi elhamarkodva. mondjuk ez is személyfüggő a véleményem szerint, mert sok olyan embert ismerek, akik már az első találkozás után lefeküdtek és a mai napig együtt vannak.

volt egy olyan érzésem, hogy valószínüleg egy tágas és szép lakás fog fogadni, de ami akkor rám várt, az minden elképzelést felülmúlt. kezdődött azzal, hogy egy óriási recepció fogadott, és mondta rob, hogy üljek le míg lejön értem. gyönyörű virágok mindenütt, nagyon stílusos kanapék, és óriási tükrök hangulatfényekkel. már akkor néztem ki magamból, hogy vajon jó helyen járok-e, de amikor megláttam őt kijönni a liftből, tudtam, hogy nincs gáz és nem csak szerencsétlenkedem és rossz helyen várok. ami még nagyon durva, hogy a várakozó mellett volt egy mozi is, ami tulajdonképpen egyrészt az övé is, és bármikor bemehetünk megnézni egy filmet, mert le tudja foglalni az egészet csak kettőnknek. mondom, mi van? kicsit kezdett az egész szürreálissá válni. még anno eric is nagyon meglepett a házával, de az ehhez képest egy lepukkant kóceráj. nem vagyok elégedetlen, számomra egy ügyes kis lakás is megteszi mindenféle extrák nélkül, csak legyen tiszta. summa summárum, át kellett menni vagy három biztonsági ajtón is, amire megérkeztünk a lakására, és amikor kinyílt az ajtó, a szám konkrétan tátva maradt. ilyen „a szürke ötven árnyalata” stílusú lakást kell elképzelni, ami bár nem több emeletes és nem is annyira terjedelmes, de összhatásban teljesen megközelíti. azt mondta, a zongora hamarosan érkezik a nappaliba. persze, próbáltam magamban tartani, mert nem szeretném, hogy azt gondolja, hogy most engem kizárólag ez fog fog érdekelni ezentúl, így csak annyit mondtam, hogy nagyon szép minden, de azért a budiból lőttem titokban egy képet, mert az túl szép volt ahhoz, hogy ne örökítsem meg. az egyik fürdőszoba az valami álom – a hagyományos ajtó el lett felejtve és a hálószobát a fürdőszobától csak egy óriási, majdnem faltól falig terjedő, átlátszó üveg választja el. ez nyílván pároknak lett kitalálva, mert itt a magánszféra egy nem létező dolog. én nem bánom, mert nagyon modern és ízléses. ahogy belépsz, egy nagy fürdőkád van, ami ugyancsak egy kortárs fürdőkádnak felel meg, mert nem lett hozzácsatolva a falhoz, csak egyszerűen a semmiben tátong. a csapok a '20-as éveket idézik fel, mert olyan hatást keltenek, mint a régi vezetékes telefonok. ami még nagyon tetszett, hogy a tusoló sem olyan volt, ahová be kell lépned és magadra kell húznod az ajtót vagy valami függönyt, hanem a földdel egy szintben volt és ugyancsak egy óriási átlátszó üveg választotta el, ami csak azt a célt szolgálja, hogy ne csapódjon szét a víz minden fele. a dekoráció egyszerű és nagyszerű, a falon végig körben fut egy tükör, ami szerintem az egyik legnagyobb, amit valaha egy darabban láttam. a két fürdőszoba mellett volt még két szoba is, amiből az egyik nagyjából üres, amit meg is értek, mert egyedül lakik és értelmetlen lenne egy ágyat tenni. mindkét szobában óriási, a plafontól a padlóig nyújtózkodó ablakok vannak, amiktől tágassá és világossá válnak. a nappali és a konyha egyben van, amit egy elég széles márvány-pult választ el.

nem igazán volt tervben, hogy nála alszom, de elég sok bort megittunk és olyankor én teljesen elvesztem az időérzékemet. megesküdtem volna, hogy tizenegy óra fele lehetett, de amikor megnéztem a telefonomat és láttam, hogy már éjjel egy van, kicsit bepánikoltam, mert nem tudtam, hogy fogok hazamenni. rob mondta, hogy ne izgassam magamat, nála alhatok. nem sokkal rá vízszintbe is tettük magunkat, mert másnap dolgozni kellett nekem. nyílván bepróbálkozott és szeretett volna szexelni, de én azon az elven voltam, hogy mindent egyszerre nem kap meg tőlem. már az is elég volt, hogy átmentem hozzá. másnap nem hittem volna, hogy találkozni fogunk, mert későn végeztem a munkával és fáradt is voltam, de nyolc óra magásságában küldött egy olyan üzenetet egy képpel megtoldva, hogy: „itt vagyok egy vip társalgóban és eurovíziót nézek a barátokkal. jó lenne ha csatlakoznál.” hirtelen nem tudtam mire gondoljak, mert szerintem egyrészt túl hamar történtek a dolgok, másrészt meg nem tudom, hogy szeretnék-e a barátaival találkozni csak pár nappal azután, hogy megismerkedtünk. megkérdeztem a kollégámat, hogy mit gondol, menjek-e és ő egyértelműen azt mondta, hogy igen és érezzem jól magamat. nyílván kíváncsi voltam, hogy milyen helyen van meg minden, mert a képről ítélve nagyon puccos helynek tűnt. amikor megérkeztem sem csalódtam, mert volt ott minden: pezsgő, bor, kaja, és egy kurva nagy tv, amiben már javában ment az eurovízió. az elején egy kicsit kényelmetlenül éreztem magamat, mert én alapból nem nagyon járok ilyen helyekre, mivel nincs ismerettségem és nem fogok nagy pénzeket költeni, csakhogy egy elit helyen tévét nézhessek. nagyjából az összes barátja szimpatikus volt, és bár mindenki vagy üzletember volt, vagy doktor, egész jól viszonyultak hozzám. mondjuk van egy olyan érzésem, hogy alapjáraton az ilyensfajta emberek nem nagyon állnának szóba velem, de mivel robbal voltam és úgymond bekerültem ebbe a körbe, így ők is másképp néznek rám. az eurovízió után volt egy olyan érzésem, hogy megkér, aludjak nála de annyira fáradt voltam, hogy nem volt kedvem. ráadásul haza sem mentem munka után felfrissülni, így elég gusztustalannak éreztem magamat. próbált győzködni és azt is hozzátette, hogy nem bánja ha fel kell kelnie korán miattam. szerencsére nem haragudott meg emiatt. az igazat megvallva az sem érdekelt volna ha igen, mert nem fogok csak udvariasságból ott aludni.

másnap megint találkoztunk, de ez alkalommal nála is maradtam. főztünk – vagy inkább ő fözött –, finom vacsit és megnéztünk egy filmet is utána. tudtam, hogy most szex is lesz, és bár egy picit furán indult az elején, megtörtént. nem azért, mert nem volt jó, csak én nem éreztem azt a vágyat. kanos voltam, és belementem, de nem dobtam el az agyamat. persze ez főleg az én hibám volt, mert sok múlik a hozzáálláson is. az járt a fejemben, hogy most tuti azt gondolja, hogy béna vagyok az ágyban, ámbár egy idő után leszartam. ha igazán kedvel, akkor ezután is fog. reggel nagyon ügyesen kiosont mellőllem, mert általában én megébredek az ilyen zajokra, viszont a fáradtságtól valószínüleg nagyon mélyen aludtam. lement az edzőterembe, merthogy úgy néz ki, neki még az is van, és azzal kezdte a napját. emiatt kicsit nyominak érzem magamat, mert én nem sportolok semmit, csak alszok, mint egy mormota. lehet ez a jövőben megváltozik majd, még nem tudom. na, és innentől kezdődtek a vegyes érzelmek. az eddigiek alapján egy olyan képet alkottam róla, ami szerint ő egy törődő és megbízható személy, aki nem mellesleg egy nagyon sikeres ember is. ez abban is megnyílvánult, hogy próbált segíteni nekem valamiben az új munkával kapcsolatban. említettem neki, hogy mivel most jöttem vissza otthonról és azóta megy a meló ezerrel, még nem volt időm kinyomtatni és elküldeni a munkaszerződésemet postán. másnap a semmiből felajánlotta, hogy nála nyugodtan kinyomtathatok bármit, ad borítékot és bélyeget is, hogy ne kelljen emiatt fájjon a fejem. annyira kis dolog ez, de mégis olyan jól esett, hogy felajánlotta. éltem is a lehetőséggel, mert pont úton voltam hozzá és tényleg nem volt alkalmam bemenni a postára azelőtt, mert amire hazakerülök, már be van zárva. ekkor tudatosult bennem, hogy valószínüleg mindent megtenne értem, ami jó érzéssel töltött el. emiatt boldognak kellene éreznem magam, de mégsincs minden a rendjén és nem tudom miért. valahogy nem érzem azt a szikrát, viszont az is lehet, hogy még túl korai ilyeneket érezni. főleg azért gondolom ezt, mert már sokkal nehezebb nekem közelebb kerülni valakihez érzelmi szinten, mivel nem nagyon bízok meg senkiben és félek is, hogy hoppon maradok. nyílván tetszik ez az életstílus és olyan dolgokat tapasztalhatok meg mellette, amiket mindennapi szinten nem nagyon, de nem szeretném, hogy a pénze miatt érezzem azt, hogy vele kell lennem. majd meglátom az idő teltével, hogy hogyan fogom érezni magamat, de ha belegondolok, jó lenne megpróbálni vele maradni, mert szerintem ő az a fajta ember, aki tudna szeretni és tényleg semmiben sem lenne hiányom. a másik meg, hogy úgysem kapunk meg mindent, amit szeretnék az életben. most vagy ez, vagy az – kompromisszumokat kell kötni. én már rájöttem, hogy valószínüleg úgy sem fogok találni senki olyant, aki után ugyanazt a szerelmet fogom érezni, mint régen, szóval lényegtelen eszeveszettül kapcsolat után sóvárogni. ha megtörténik jó, és ha nem, úgy is.

férfinapló

2017.05.07. 17:00, tamás

már egy pár napja itthon vagyok és azonkívül, hogy a bátyámnak lejárt a lagzi, velem semmi érdemleges nem történt. csütörtökön átjöttek a barátai, hogy segítsenek feldíszíteni a bejáratot, viszont volt egy kicsi gyomoridegünk, hiszen az időjárás eléggé ellenünk volt és az éjszakára kemény vihart jósoltak. végülis szerencsénkre minket kikerült és minden épségben maradt, ámbár az egész pénteki nap szomorkás volt és úgy nézett ki az égbolt, mintha bármelyik pillanatban ránkszakadhatna. elég korán keltünk, hiszen a fotós minden apróságot meg szeretett volna örökíteni, így gyorsban össze kellett szednem magam, mert az előző nap után úgy néztem ki, mint egy panamai menekült. találkoztam az egyik legjobb barátnőmmel, ágival, és ami azt illeti, nem pihentem túl sokat. tudtam mi vár rám az elkövetkezendő két napban, de ugyanakkor mégsem. már akkor megkaptam az első szúrós nézéseket, amiután felvettem az esküvőre szánt gönceimet, mert természetesen nem egy hagyományos fekete-fehér öltönyt választottam, hanem egy kicsit más irányba szerettem volna menni, és ez persze hagyott némi kivetnivalót maga után. de most mit csináljak? az életem megváltozott mióta nem élek itt és ne várja el tőlem senki, hogy ugyanaz a személy legyek, mint régen. innentől kezdve nem volt sok elvárásom az éjszakával kapcsolatban, mert tudtam, hogy nagyjából egyedül fogom pengeti a húrt.

nagyjából igazam volt. ha tőlem telt volna, én nagyon senkivel sem beszéltem volna, mert engem általában más dolgok érdekelnek, mint ezeket az embereket. egyetlen személy volt, akivel tudtam volna egy csomó mindenről beszélni, de ő sajnos nem volt ott, mivel most adott életet a lányának és nyílván nem fogja magával hurcolni. volt egy másik unokatestvérem, aki bár legalább tizenöt évvel idősebb nálam, mégis van miről beszélnünk és ő is kicsit nyitottabb a világra, meg nem az a befásultság van, mint a legtöbb itteni emberben.

miután elbúcsúztattuk a bátyámat itthonról, egy lovas hintó vitte őt tovább a lánykéréshez. a zenészek miatt egész megható volt és én személy szerint még tovább tartottam volna őket, de a családom egész hamar lejártatta. anyukám persze sírt, mert neki nagy boldogságot jelent ha azt látja, hogy a gyerekei jó irányba haladnak. az én esküvőmre mondjuk várhat, mert amilyen nyomi vagyok, szerintem egyedül fogok meghalni. egyébként sem tudom elképzelni magamat egy ilyen hagyományos beállításban, mert ez nem én vagyok. mondtam a barátnőimnek, hogy szerezzenek be egy befőttes üveget, címkézzék fel, hogy „a tamás lagzijára” és kezdjenek el gyűjteni, mert az enyém egy egzotikus szigeten lesz, és ha csak nem nyerem meg a lottót, maguknak kell kirepülniük. szerintem legfeljebb csak ők lennének ott, mert én nem szeretem a nagy felhajtást, meg gyomoridegem is lenne. annyira érdekes, hiszen egy évvel ezelőtt még azt sem nagyon tudtam volna elképzelni, hogy én valaha férjhez mennék, mert annyira távol állt tőlem ez a gondolat a sok csalódás után, hogy bennem csak az a kép volt, hogy együtt élek majd valakivel és lesz egy kutyánk. ez a fele még a mai napig sem változott, mert gyereket még mindig nem szeretnék és szerintem ez nem nagyon fog változni. bár soha ne mondd, hogy soha. én két percenként változom, szóval belőlem hosszú távon sok mindent ki lehet nézni. visszatérve a lánykérésre, ott eléggé elidőztünk, mert maga a házasságkötés csak ötkor kezdődött és volt egy jó óránk időzni. a menyasszony gyönyörű volt és szegénykém az első pár percben nagyon izgult, mert egy, hogy a ruhája óriási volt és félt, hogy ne guruljon le a lépcsőn mindenki előtt, a másik meg, hogy azért a legtöbb emberben van egy természetes drukk ilyenkor. még volt egy megható pillanat, amikor a szószóló az édesapjáról beszélt, akkor azért mindenkinek kicsordult a könny a szeméből, mivel sajnos ő már meghalt és ilyenkor mégjobban felkavaródnak az érzelmek. főleg neki lehetett nehéz, mert szerintem sok lány álmodozhat arról, hogy az édesapja látni fogja őt fehér ruhában.

kicsit tartottam a templomtól, mert nem volt kedvem az első sorban virítani és nem utánozni a papot a beteges kersztény imádattal. így is a nagyszülők mellé kerültem és amikor mamám látta, hogy nem vetem a kersztet, már kezdett bökődni, hogy csináljam utána. én mondjuk csak röhögtem ezen, mert nem fogok akkora álszent lenni, mint a legtöbb ember a templomban, hogy csak megjátssza magát. ha lenne isten, akkor apámat a kereszt már rég oda kellett volna nyomja. kissé kényelmetlenül éreztem magamat, mert láttam, hogy azok az emberek, akik születésem óta ismernek és látták, hogy gyerekként minden vasárnap ott voltam a templomban, most néznek, hogy mi történt velem. változunk, az van. attól függetlenül én nem röhögök ki senkit sem, aki vallásos, mert nekem ahhoz semmi közöm sincsen. a templomot néha a kapcsolatokhoz hasonlítom, mert mindkettő hasonlóan megtévesztő tud lenni. vannak olyan emberek, akik mindig ott vannak és amint hazaérnek, káromkodni kezdenek és teljesen az egyház ellen cselekednek, valamint rengeteg olyan kapcsolat is van, ahol agyoncsalják egymást, majd azt tettetik, hogy minden rendben van és ők a legboldogabbak. nekem ilyensmi nem kell. sőt, most arra próbálok gyúrni, hogy egyre szókimondóbb legyek és hogy hű maradjak magamhoz, a lehető legkisebb külső hatással a környezetemtől. tulajdonképpen eddig sem izgatott túl sokat az ilyensmi, mert akkor több barátom lenne és sokkal több helyzetbe próbálnék bemosódni. végülis valahogy lejárt a ceremónia is, és csak próbáltam örülni nekik, nem másra gondolni.

rengeteg ember odajött hozzám, mert olyan is volt, akivel csak gyerekként találkoztam utoljára és amíg mindenkinek egyenként elmeséltem a fél életemet, addigra már azt éreztem, hogy legalább egy hónapra elegem lett a szófosásból és csak egyedül szeretnék lenni. egész délután esett az eső, szóval nem nagyon gondoltuk, hogy lesz lehetőség fotózkodni ilyen körülmények között, de a templom után olyan volt, mintha egy új nap érkezett volna el és ragyogott a nap is. örültünk, mert azért sokkal másabb a természetben képeket készíteni, mint a négy fal között. leginkább csak a közeli rokonok, illetve barátok jöttek ki az erdő szélére, de még így is elég gáz volt kiállni ötven ember elé és fotózkodni amíg bámulnak téged. kicsit olyan érzés volt, mint amikor az iskolában tablóképet vagy valami hasonlót készítenek rólad és a többiek néznek közben. utálom. magamról is csak akkor csináltattam képet, amikor egy kis nyugodtság volt és nem voltam körbevéve ezer emberrel. mondjuk alapból sem nagyon szoktam képeket készíteni magamról, csak ha már nagy szükség van friss képekre a randizgatós alkalmazásokra, de most valahogy meg szerettem volna örökíteni ezt a szürke ötven árnyalata pillanatot (továbbá ez az első kép rólam itt a blogon).

végül nem oda ültem, ahová eredetileg a bátyám szerette volna, mert közben lóri magához hívott. említettem az előbb, hogy vele egész jól talál a szó és kérdezte, hogy most mi van velem. mondtam neki, hogy kezdek egy új munkát hamarosan és hogy miről is szól az egész. amíg mások nagyjából leszarták vagy csak kritizálni tudtak, addig ő nagy érdeklődéssel hallgatott rám és neki is tetszik egy pár klasszikus christian louboutin cipő. szerintem kurva jól állna neki, mert ő egy üzletember és gyakran van öltönyben, ráadásul neki alapból jól állnak a minőségi holmik. egy másik unokatestvérem meg azt kérdezte, hogy ki adna ki annyi pénzt értük, amikor egy „ugyan ilyen” cipőt meg lehet venni a töredékéért, és hogy mekkora becsapás az egész, mert nehogy azt higyjem, hogy eredeti kígyóbőrből készülnek azok. az ilyenre már nem tudok mit reagálni, így inkább nem vitatkozom tovább. táncolni sem volt nagyon kedvem, mert a zenék nagy részét még életemben nem hallottam, és amúgy sem vagyok az a nagy mulatós típus, szóval inkább csak üldögéltem vagy kimentem egy kicsit szellőztetni az agyamat. én valahogy nem érzem kényelmesen magam egy heteró társaságban ha szórakozásra kerül sor, mert ha iszom, akkor szeretem elengedni magamat és őrültségeket csinálni – például rúdtáncolni  –, nem keringőt járni meg ilyenek. nyílván szép meg minden, de én inkább hímekkel táncolnék és ott ugye nem nagyon volt jelentkező erre.

végül elég hosszú volt az éjszaka, mert hajnal hat utánra ment el mindenki, így végre mi is hazajöttünk. gondoltam, hogy egész nap alhatok, de anyukám mondta, hogy kettőre megyünk vissza ebédelni, mert megmaradt egy rakat kaja és meg kell együk. én grillezett sajtot meg gombát ettem, míg mások megették a maradék húsokat meg a levest. itt már nem maradtunk túl sokat, mert mindenkinek dolga volt és én is vártam már, hogy találkozzak a barátnőimmel, mert ez volt az első és egyben utolsó este amióta hazajöttem, hogy mindhárman együtt lehettünk és ki szerettük volna használni. szeretem amikor együtt vagyunk, mert olyan, mintha sosem lennénk távol egymástól, hiszen mindig onnan folytatjuk, ahol abbamaradt. igaz, hogy napi szinten beszélgetünk és mindent megosztunk egymással. lehet, hogy azért nem is próbálok új barátokat szerezni, mert itt vannak ők nekem és ez elég. mondjuk mostanában azon gondolkodtam, hogy össze kellene szednem magamat és ráállni a keresésre, de olyan ritka az, amikor talál az ember valakit, akiben teljesen megbízik és mindent meg tud osztani vele. legyen az barát, vagy valaki több. nyílván vannak ismerőseim londonban, de ha valakinek vesére lenne szüksége, én nem nagyon önkénteskednék.

tarkón vág az élet

2017.04.30. 23:00, tamás

szerintem utoljára akkor voltam ennyire padlón érzelmileg, amikor amerikában próbáltam beilleszkedni és nulláról kezdeni mindent. nem tudom, hogy miért érzek úgy-ahogy, viszont nagyon kilátástalannak látom a következő pár hónapot, és ezt talán főleg a költözés miatt érzem. rájöttem, hogy nekem az új munka és ez, egyszerre túl sok, mert nem viselem jól a stresszt és minden kis apróság ki tud készíteni. így a hét végére már sokkal jobban érzem magamat, de abba belegondolni, hogy mekkora fejfájás lesz megvásárolni egytől-egyig minden bútort, berendezni a házat és még próbálni integrálódni az új munkahelyen is – egy kicsit túl sok. mondjuk ha már kétszer sikerült, akkor harmadszorra is fog. mellesleg anyagilag is nagyon meg fogom érezni, viszont remélem kijön a lépés. ha megérem a júliust, azután már nem lesz gond, mert addigra már meglesz a nagyja és valószínüleg már csak a virágokat kell beszerezni. úgy képzeltem el, hogy a szobám teljesen fehér lesz, beleértve a bútorokat is, és szeretnék zöld pálmákat venni, valamint papagájvirágot is, mert számomra a paradicsomot testesítik meg. már egész héten erről a jövőképről ábrándoztam, és most először lesz az, hogy tényleg úgy rendezem be a szobámat, ahogyan szeretném. nem akarok sok rakat szart begyömöszölni, így tényleg csak egy nagyon letisztult képvilág lesz, egy kis egzotikus, dzsungel-hangulattal egybefonva. lehet kicsit furán hangzik, de mit csináljak? ez vagyok én.

közben a munkaszerződés is megérkezett, majd még alá kell írnom egy tonna dokumentummal egyetemben, de csak akkor fogom tudni visszaküldeni a központi hivataljukba, ha visszaérkeztem a szabadságomról, mert hétfőn is dolgozom, és amire végzek, addigra nem lesz nyitva egy posta sem. most nagyon örülök, hogy haza kell mennem, mert fel kell töltődnöm és erőt gyűjtenem az elkövetkezendő pár hétre/hónapra. ami még extra kiadás lesz ugye, az a tesóm lagzija, és eredetileg jóval több pénzt szerettem volna adni, de mivel most rengeteg egyéb kiadásom lesz, így nem fogok tudni. jó, így sem panaszkodhatnak, mert biztos vagyok benne, hogy a násznagynál is többet adok, viszont kicsit örlődnek bennem az érzelmek, amiért nem úgy sikerült, ahogyan elterveztem. majd nyáron újra talpra állok és sokkal jobb lesz, mint régen.

nem túl gyakran szoktam beszélni a bátyámmal – mert azt kell tudni rólunk, hogy totál különbözőek vagyunk és szerintem nincs is semmi közös téma, amiről beszélni tudnánk –, viszont ma felhívott, hogy megkérdezze mit szeretnék enni majd. a pár száz ember közül persze csak én vagyok az egyetlen, aki nem eszik húst, így ezért kicsit szarul érzem magam amiatt, hogy külön kell főzzenek rám, de ugyanakkor örülök is, hogy gondoltak rám és kikérték a véleményemet. végülis abban egyeztünk meg, hogy az előétel valami saláta lesz, majd lesz tésztaleves, főételnek meg grillezett lazac zöldségekkel, és a végén a desszert, ami nyílván ugyanaz lesz, mint mindenki másnak. reggelire meg szerintem valamilyen sajtos-gombás történetet fognak kitalálni nekem, mert a többieknek töltött káposzta lesz. azt is kérdezte, hogy hová szeretnék ülni, mert tudja, hogy az apám felőli unokatestvéreimmel nem jövök ki a legjobban, de végülis köztük fogok lenni, mert anyukám a testvérei mellet fog ülni és nekem nincs kedvem osztani a magánéletemet velük. tulajdonképpen másokhoz sem lesz túl sok kedvem, de majd leiszom magamat és az éjszaka közepén felhívom ericet és kiöntöm a szívemet – vagy valami hasonló. mostanában eléggé leszarta a fejemet, szerintem kapott valakit magának és most jól el van vele, mert utaltam rá és nem mondott semmi konkrétumot. nem is érdekel, mert úgy sem fogja őt magával hozni, szóval a kínai ribanc hong kong-ban fog maradni. így járt.

közben meg egy hosszas kiesés után újból összefutottam az egyik sráccal a jelenlegi munkahelyemen, aki nagyon bejön nekem, de a végén egy kész kabarévá alakult át a helyzet. kezdődött ott, hogy hónapok után most először nyögte csak ki a „helló” szót a szájából, ami kicsit idegesítő, mert minden alkalommal néztük egymást, és szerintem egy férfi csak úgy nem néz egy másik férfi szemébe három másodpercen keresztül. igaz, hogy még most sem vagyok halálbiztos abban, hogy meleg, mert semmilyen biztosan nem találok, ami erre utalna. talán csak annyi, hogy van egy olyan érzésem valahol mélyen legbelül, hogy nem vagyok teljesen közömbös a számára. a másik meg, hogy amikor ebédelni mentem, akkor szándékosan nem ültem a közelébe, mert én úgy vagyok vele, hogy ha valaki tetszik, akkor gyakran rá sem nézek (tudom, nagyon gáz), de baszki, ő két alkalommal is felállt a helyéről és leült szembe mellém. azt nem kell hozzátennem, hogy egy szót sem szólt hozzám, csak néha éreztem és láttam a periférikus látásomból, hogy engem néz. egy idő után még a fülesemet és kivettem, nehogy már azért ne szóljon hozzám. persze nem történt semmi, csak nézett ki magából, amiért egyrészt magamat is hibáztathatom, de én egyszerűen nem vagyok az a fajta ember, aki kezdeményez. szerintem ő is félénk, és azért nem bírt kinyögni egy szót sem. mondjuk a kinézete alapján egyáltalán nem kellene annak lennie, mert magas, szakállas és úgy alapjáraton egy nagy termetű vadállat. mostanra már annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy elhatároztam, nyomozni fogok utána. eddig is jó kapcsolatom volt a legtöbb menedzseremmel, ámbár mióta beadtam a felmondásomat, konkrétan egy rakat személyes dolgot megosztottunk egymással, mert már nem kell annyira professzionálisnak lennünk. elkezdtünk beszélgetni pasikról, és csak úgy simán kiböktem, hogy itt van ez a tag, akinek még a nevét sem tudom, de totál belezúgtam és a bokámat fosom le, amikor rámnéz, és netalántán tud-e valami információt róla. egy teljesen másik részlegen dolgozik a tag, de gondoltam, hogy a főnököm megtud majd ajándékozni valami örömhírrel. mondta, hogy kinyomozza nekem, hogy meleg-e vagy sem és majd küld egy üzenetet amíg szabadságon vagyok. hát, nagyon megörültem ennek, mert van valami abban a srácban, amiért akarom őt. közben már elkezdett kutakodni utána, de a leírásom alapján két férfi is hasonlóképpen nézett ki, szóval megkért, hogy sétáljak el vele, és amikor elmegyünk az ajtó mellett, mondjam meg, hogy a jobb vagy a bal felőli pasira éhezek-e. egy határozott „bal” volt a válaszom, és azt láttam rajta, hogy kicsit megnyugodott, mert szerinte a másik elég idétlenül nézett ki. neki mondjuk az én prédám sem tetszett, de bevallom őszintén, hogy az én ideálom sokak számára nem az, így nem nagyon tud meghatni. summa summárum, akkor nem sikerült semmit kideríteni róla, de reménykedem benne, hogy meleg és azt is, hogy egyedülálló. bár nem hinném, hogy lesz akkora szerencsém. most csak az zavar, hogy talán ez az első alkalom az életemben, amikor nehézségnek tartom a melegséget ismerkedéskor. eddig mindig csak neten ismertem meg mindenkit és ott nem is kellett azon gondolkodnom, hogy most vajon merre kacsingat az adott személy. most bazdmeg, még azt sem tudom meghatározni, hogy ő az-e vagy sem. mérget vennék rá, hogy vagy ciprusi, vagy török, és személyes tapasztalatból tudom, hogy azoknál sokszor nagyon nehéz megállapítani, mert a kultúrájukból kifolyólag nagyon rejtegetik a szexuális hovatartozásukat. ez nyílván beindítja a fantáziámat, mert engem csak a férfias pasik tudnak felizgatni, de ugyanakkor furdalja a bordámat a tudatlanságom.

szerencsére kővágó már nem nagyon boncolgatja tovább a kapcsolat témát, de azért jól esik, hogy kitart mellettem és barátok vagyunk. írtam neki, hogy van-e fingja neki az ilyen összeszerelésekhez meg hasonló dolgokhoz, mert nekem lilám sincs. mondta, hogy persze, segít amiben kell, csak hozzak majd valami jó páleszt otthonról neki. jól van, nem lesz gond az. na, akkor egy probléma már le is hullott a vállamról, mert az igazat megvallva, én nagyon gagyi vagyok az ilyen férfias házi dolgokban. és akkor még belekötnek az emberek, hogy olyanokhoz vonzódom, akik macsó férfiak. hát, ezért bazdmeg. én a jövőre is gondolok, és nekem egy belevaló valaki kell, aki majd megoldja az ilyen problémákat a ház körül. mellesleg most nagyon csodálkozom, amiért ennyire jól viselem az egyedüllétet. lehet, hogy kezdek hozzászokni, mert egyáltalán nem kívánom azt, hogy kapcsolatban legyek (kivéve ha a rejtélyes pasiról van szó). hazudnék ha azt mondanám, hogy nem esne jól most az érzelmi stabilitás ilyen megterhelő időkben, de ugyanakkor úgy nézek a dolgokra, hogy majd egy sokkal erősebb ember leszek a megpróbáltatások után és biztosan másként fogok viselkedni majd a többiekkel is. talán jobban, türelmesebben, céltudatosabban, és talán még elfogadóbban is. a legtöbb ember, aki otthon él, az nem tudja, hogy milyen az, amikor egyedül vagy a nagyvilágban és költöznöd kell. olyansmi érzés, mintha új életet kezdenél. otthon sokszor egyszerű, mert vagy a szülőkkel élsz egy jó darabig, vagy örökölsz egy házat és azzal le is van tudva minden probléma. persze olyan is van, akinek keményen meg kell gürcölnie mindenért, de én most inkább az ismerőseimről beszélek. nem is kell túll messzire mennem, mert ott van a testvérem, akinek szó szerint az ölébe hullot az új ház és a telek. egyáltalán nem vagyok irigy, csak nekem ne pofázzon egy olyan ember akinek saját lakása van, arról, hogy mennyire tökéletes és gondtalan az életem, amiért londonban vagyok. kurvára nem. keményen megdolgoztam, hogy itt lehessek és még most is egy hatalmas nehézségbe ütköztem, amire nem vagyok büszke, de emberből vagyok és ki merem jelenteni, hogy elérkeztem egy mélypontra. nem számítottam rá, mert teljesen stabilnak éreztem az életemet az utóbbi időben, viszont fel fogok állni és minden jobb lesz később.

eladtam magamat

2017.04.22. 14:00, tamás

hálát adok, hogy elérkeztünk a hétvégéhez, mert ez a hét volt talán az utóbbi másfél év legstresszesebb hete. annyira túlhajszoltam magamat, hogy az immunrendszerem összedőlt, és úgy vonszoltam – mert konkrétan azt kellett – magamat keresztül az interjúkon és a költözéssel kapcsolatos ügyeken.

ugye az egész kezdődött kedd reggel, amikor az első interjúmra ballagtam be és azelőtt még teljesen jókedvűen ébredtem meg, s nagyon pozitívan álltam a naphoz, mert tudtam, hogy ha úgy állok hozzá a dolgokhoz, akkor csak hasonló dolgokat fogok bevonzani. hát, nálam nem nagyon működött ez. írtam volt, hogy vettem egy új cipőt, mert semmilyen fekete elegáns cipőm nem volt, amit felhúzhattam volna, de én a kínok kínját éltem át vele. bevallom, hogy csak egy olyan zoknit húztam fel, ami a talpra megy rá, hogy ne lógjon ki a cipőből, de akkor sem szabadott volna ennyire kényelmetlennek lennie, mert jó minőségű bőrből készült. azért öltöztem így, mivel fontos volt a cipőre fektetni a hangsúlyt. szerintem még a vonatállomásig sem értem el, de már éreztem, hogy nem lesz túl kellemes átvészelni ezt a délelőttöt. egy fél óra sem kellett, amíg eljutottam arra a pontig, hogy a sarkam már konkrétan vérzett és azon gondolkodtam, hogy ha szégyen, ha nem, én mezítláb fogok továbbmenni, mert egyszerűen nem bírom. aztán valahogy összeszedtem magamat, és odamentem egy ottdolgozóhoz, majd megkértem szépen, hogy kegyelmezzen rajtam és adjon egy ragtapaszt, mert ha még egy lépést kell tennem ebben a cipőben, én komolyan mondom, elsírom magamat. egy darabig egész jó volt, majd kezdett lecsúszni és megint tovább baszta a sarkamat, szóval inkább csak arra gondoltam, hogy majd a végeredmény megéri a fájdalmat, és ha lesz legközelebb, akkor félcipőben megyek, s majd az ajtóban átcserélem azt.

egy szerencsém volt, hogy nagyon korán elindultam otthonról, mert tudtam, hogy amilyen szerencsés vagyok, bármi közbejöhet és inkább várok egy órát az épület előtt, mintsem lekéssem az interjút. az igazság az, hogy a lábam miatt pontosan 15 perccel korábban érkeztem, ami tökéletes időzítés, mert azt sugallja, hogy vetted a fáradtságot és komolyan gondolod az egészet. mondjuk sosem értettem azokat az embereket, akik felháborodnak azon ha hazaküldik őket 5-10 perc késés után. úgy éreztem, hogy az eleje egész jól indult annak ellenére, hogy az interjúvoló férfi elég szigorúnak meg határozottnak tűnt, bár ugyanakkor nagyon nyitott is volt, szóval sikerült feloldódnom pár perc beszélgetés után. lehet csak én képzeltem be, viszont voltak olyan pillanatok, amikor olyan pofákat vágott, mintha el szeretné röhögni magát vagy nem tudom, szóval azt hittem, hogy itt a vég, nincs tovább, elbasztam, viszlát. az egész nem tartott tovább fél óránál, ámbár nagyon részletes volt és hasznosítottam az elmúlt közel két évben tanultakat. a végén annyira jól sikerült, hogy már ott helyben felajánlott egy újabb interjút, amire már másnap sor került. fasza, gondoltam. akkorra már nem is izgultam, mert tudtam, hogy látnak bennem valamit és el tudnak képzelni a vállalatban.

szerdán fél órával hamarabb végeztem a munkával, mert nem volt túl sok időm odaérni a második interjúra, így gyorsban átöltöztem és félcipőben átvágtattam a vonatállomáson. mondtam, hogy tanultam a leckéből! mikor odaérkeztem, mondtam az egyik kisasszonynak, hogy ne haragudjon, de átcserélem a cipőmet, mert máshol nem tudtam. tom és olivia várt tárt karokkal és számomra elég fura volt, hogy két személy hallgat ki egyszerre, így kicsit bepánikoltam az elején, mert tudtam, hogy amíg az egyik beszél, addig a másik engem vizsgál, szóval nagyon kellett figyelnem a testbeszédemre, és hogy professzionális maradjak végig. annyi biztos, hogyha két évvel ezelőtt interjúra hívtak volna ugyan ide, akkor csak nyögődöztem volna, mert annyira specifikus kérdéseket tettek fel, hogy lehetetlen válaszolni rájuk tapasztalat nélkül. tudtam, hogy megvan a kellő tudásom hozzá, csak végülis azt nem, hogy milyen embert keresnek. említettem, hogy a szervezetem nem nagyon fogadta be a stresszt és a végén még egy kurva nagy herpesz is lett a számra. annyira gusztustalannak éreztem magam, hogy már minden hülyeséget bebeszéltem, csakhogy az összes lehető méltóságot magamba szívjam az interjú hosszára. nem tudtam mire számítsak, mert képtelen voltam eldönteni, hogy jól teljesítettem-e vagy sem. csütörtökön egész nap vártam valami válaszra, de semmi nem jött és már lassan próbáltam beletörődni. végülis pénteken jött a hír, hogy „welcome to christian louboutin”. és igen, most ezzel el is árulom, hogy kinek fogok dolgozni. akkor fedeztem fel ezt a márkát, amikor először hallottam iggy azalea-t énekelni róla a work-ben és teljesen lenyűgözött a képvilág. én ha valakit meglátok az úton a „piros talpú cipőben”, a szemeim teljesen rászegeződnek és nem bírok nem megfordulni utána.

pénzügyileg egy kicsit többre számítottam, viszont még így is több lesz a mostaninál, szóval nem akarok sokat panaszkodni. annyi, hogy nincs kőbe vésve a konkrét összeg, hiszen leginkább a teljesítményemtől függ, hogy pontosan mennyit viszek haza a hónap végén. még tegnap beszéltem a menedzseremmel, hogy jövő hónap végén megyek el, és konkrétan könnybe lábadt a szeme. olyan jó érzés, hogy ennyire szeretnek és tényleg fájó szívvel megyek el, de úgy érzem, hogy most vagy soha. fiatal vagyok és ki kell taposnom sokféle utat, ahhoz, hogy fejlődni tudjak. szerintem itt már inkább csak stagnáltam, és sokszor éreztem már azt, hogy kell a változás. mondta, hogy nem fog lebeszélni az új munkáról, mert tényleg most vagyok egy olyan stádiumban, amikor új dolgokat kell kipróbálni és nem leragadni egynél. a másik menedzserem meg azt kérdezte, hogy szórakozok vele most vagy komolyan gondolom? nem fogsz tőlem megszabadulni ilyen könnyen! mennyi pénzt akarsz? gondoltam magamban, hogy végülis mondok egy összeget, de úgysem hinném, hogy megadják. ha viszont igen, akkor azzal fogok érvelni, hogy a hétvégén sokat gondolkodtam ezen, és úgy érzem, hogy egy másik fejezethez érkeztem az életemben. anyukám véleményét és kikértem arról, hogy szerinte mit csináljak, és ő adta a legjobb tanácsot: költözzek haza. igen, ez lenne a legegyszerűbb. szerinte hallgassak a szívemre és ne másra, mert neki ennyi évesen nem volt lehetősége új dolgokba vágni, hiszen azt kellett csinálni, amit a szülők mondtak. félek a változástól, de csak így tudok valamire is jutni az életben. most a költözés is a nyakunkon van és rengeteg pénzt bele kell fektetni, ami miatt még azt sem tudom, hogy megvalósul-e az őszi nyaralás. a legrosszabb esetben csak hazamegyek és a családommal töltöm azt az időt, és jövőre meg minden jobb lesz.

valamit valamiért.

Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 

tamasanev@icloud.com