tamás a név
irományok

eladtam magamat

2017.04.22. 14:00, tamás

hálát adok, hogy elérkeztünk a hétvégéhez, mert ez a hét volt talán az utóbbi másfél év legstresszesebb hete. annyira túlhajszoltam magamat, hogy az immunrendszerem összedőlt, és úgy vonszoltam – mert konkrétan azt kellett – magamat keresztül az interjúkon és a költözéssel kapcsolatos ügyeken.

ugye az egész kezdődött kedd reggel, amikor az első interjúmra ballagtam be és azelőtt még teljesen jókedvűen ébredtem meg, s nagyon pozitívan álltam a naphoz, mert tudtam, hogy ha úgy állok hozzá a dolgokhoz, akkor csak hasonló dolgokat fogok bevonzani. hát, nálam nem nagyon működött ez. írtam volt, hogy vettem egy új cipőt, mert semmilyen fekete elegáns cipőm nem volt, amit felhúzhattam volna, de én a kínok kínját éltem át vele. bevallom, hogy csak egy olyan zoknit húztam fel, ami a talpra megy rá, hogy ne lógjon ki a cipőből, de akkor sem szabadott volna ennyire kényelmetlennek lennie, mert jó minőségű bőrből készült. azért öltöztem így, mivel fontos volt a cipőre fektetni a hangsúlyt. szerintem még a vonatállomásig sem értem el, de már éreztem, hogy nem lesz túl kellemes átvészelni ezt a délelőttöt. egy fél óra sem kellett, amíg eljutottam arra a pontig, hogy a sarkam már konkrétan vérzett és azon gondolkodtam, hogy ha szégyen, ha nem, én mezítláb fogok továbbmenni, mert egyszerűen nem bírom. aztán valahogy összeszedtem magamat, és odamentem egy ottdolgozóhoz, majd megkértem szépen, hogy kegyelmezzen rajtam és adjon egy ragtapaszt, mert ha még egy lépést kell tennem ebben a cipőben, én komolyan mondom, elsírom magamat. egy darabig egész jó volt, majd kezdett lecsúszni és megint tovább baszta a sarkamat, szóval inkább csak arra gondoltam, hogy majd a végeredmény megéri a fájdalmat, és ha lesz legközelebb, akkor félcipőben megyek, s majd az ajtóban átcserélem azt.

egy szerencsém volt, hogy nagyon korán elindultam otthonról, mert tudtam, hogy amilyen szerencsés vagyok, bármi közbejöhet és inkább várok egy órát az épület előtt, mintsem lekéssem az interjút. az igazság az, hogy a lábam miatt pontosan 15 perccel korábban érkeztem, ami tökéletes időzítés, mert azt sugallja, hogy vetted a fáradtságot és komolyan gondolod az egészet. mondjuk sosem értettem azokat az embereket, akik felháborodnak azon ha hazaküldik őket 5-10 perc késés után. úgy éreztem, hogy az eleje egész jól indult annak ellenére, hogy az interjúvoló férfi elég szigorúnak meg határozottnak tűnt, bár ugyanakkor nagyon nyitott is volt, szóval sikerült feloldódnom pár perc beszélgetés után. lehet csak én képzeltem be, viszont voltak olyan pillanatok, amikor olyan pofákat vágott, mintha el szeretné röhögni magát vagy nem tudom, szóval azt hittem, hogy itt a vég, nincs tovább, elbasztam, viszlát. az egész nem tartott tovább fél óránál, ámbár nagyon részletes volt és hasznosítottam az elmúlt közel két évben tanultakat. a végén annyira jól sikerült, hogy már ott helyben felajánlott egy újabb interjút, amire már másnap sor került. fasza, gondoltam. akkorra már nem is izgultam, mert tudtam, hogy látnak bennem valamit és el tudnak képzelni a vállalatban.

szerdán fél órával hamarabb végeztem a munkával, mert nem volt túl sok időm odaérni a második interjúra, így gyorsban átöltöztem és félcipőben átvágtattam a vonatállomáson. mondtam, hogy tanultam a leckéből! mikor odaérkeztem, mondtam az egyik kisasszonynak, hogy ne haragudjon, de átcserélem a cipőmet, mert máshol nem tudtam. tom és olivia várt tárt karokkal és számomra elég fura volt, hogy két személy hallgat ki egyszerre, így kicsit bepánikoltam az elején, mert tudtam, hogy amíg az egyik beszél, addig a másik engem vizsgál, szóval nagyon kellett figyelnem a testbeszédemre, és hogy professzionális maradjak végig. annyi biztos, hogyha két évvel ezelőtt interjúra hívtak volna ugyan ide, akkor csak nyögődöztem volna, mert annyira specifikus kérdéseket tettek fel, hogy lehetetlen válaszolni rájuk tapasztalat nélkül. tudtam, hogy megvan a kellő tudásom hozzá, csak végülis azt nem, hogy milyen embert keresnek. említettem, hogy a szervezetem nem nagyon fogadta be a stresszt és a végén még egy kurva nagy herpesz is lett a számra. annyira gusztustalannak éreztem magam, hogy már minden hülyeséget bebeszéltem, csakhogy az összes lehető méltóságot magamba szívjam az interjú hosszára. nem tudtam mire számítsak, mert képtelen voltam eldönteni, hogy jól teljesítettem-e vagy sem. csütörtökön egész nap vártam valami válaszra, de semmi nem jött és már lassan próbáltam beletörődni. végülis pénteken jött a hír, hogy „welcome to christian louboutin”. és igen, most ezzel el is árulom, hogy kinek fogok dolgozni. akkor fedeztem fel ezt a márkát, amikor először hallottam iggy azalea-t énekelni róla a work-ben és teljesen lenyűgözött a képvilág. én ha valakit meglátok az úton a „piros talpú cipőben”, a szemeim teljesen rászegeződnek és nem bírok nem megfordulni utána.

pénzügyileg egy kicsit többre számítottam, viszont még így is több lesz a mostaninál, szóval nem akarok sokat panaszkodni. annyi, hogy nincs kőbe vésve a konkrét összeg, hiszen leginkább a teljesítményemtől függ, hogy pontosan mennyit viszek haza a hónap végén. még tegnap beszéltem a menedzseremmel, hogy jövő hónap végén megyek el, és konkrétan könnybe lábadt a szeme. olyan jó érzés, hogy ennyire szeretnek és tényleg fájó szívvel megyek el, de úgy érzem, hogy most vagy soha. fiatal vagyok és ki kell taposnom sokféle utat, ahhoz, hogy fejlődni tudjak. szerintem itt már inkább csak stagnáltam, és sokszor éreztem már azt, hogy kell a változás. mondta, hogy nem fog lebeszélni az új munkáról, mert tényleg most vagyok egy olyan stádiumban, amikor új dolgokat kell kipróbálni és nem leragadni egynél. a másik menedzserem meg azt kérdezte, hogy szórakozok vele most vagy komolyan gondolom? nem fogsz tőlem megszabadulni ilyen könnyen! mennyi pénzt akarsz? gondoltam magamban, hogy végülis mondok egy összeget, de úgysem hinném, hogy megadják. ha viszont igen, akkor azzal fogok érvelni, hogy a hétvégén sokat gondolkodtam ezen, és úgy érzem, hogy egy másik fejezethez érkeztem az életemben. anyukám véleményét és kikértem arról, hogy szerinte mit csináljak, és ő adta a legjobb tanácsot: költözzek haza. igen, ez lenne a legegyszerűbb. szerinte hallgassak a szívemre és ne másra, mert neki ennyi évesen nem volt lehetősége új dolgokba vágni, hiszen azt kellett csinálni, amit a szülők mondtak. félek a változástól, de csak így tudok valamire is jutni az életben. most a költözés is a nyakunkon van és rengeteg pénzt bele kell fektetni, ami miatt még azt sem tudom, hogy megvalósul-e az őszi nyaralás. a legrosszabb esetben csak hazamegyek és a családommal töltöm azt az időt, és jövőre meg minden jobb lesz.

valamit valamiért.

végtelen kitartás

2017.04.16. 12:00, tamás

most nagyon boldog vagyok, de egyben kissé – vagy nagyon – stresszes is, mivel egy csomó próbálkozás után végre interjúra hívtak, ami kedden reggel lesz 9 órakor. ez körülbelül három emailbe, és két személyes találkozásba került, de szerintem megérte az erőfeszítést. elhatároztam, hogy nem fogom feladni, és addig fogom zaklatni őket, amíg adnak egy esélyt bizonyítani.

namármost, erre a pozícióra amikor utoljára néztem, közel 500 ember jelentkezett, ami eléggé megrémiszt, mert nagy a versengés egymás között és szerintem tényleg csak a legjobb vagy a legjobbak fogják megkapni a munkát. nem tudom, hogy mire számítsak, de én már gőzerővel készülök az interjúra és próbálok magabiztos lenni. nyílván, az ilyen alap kérdésekre számítok, hogy mit tudok a cégről, miért szeretnék ott dolgozni, erősségek/gyengeségek, tapasztalat és klienskör építés. szerintem mint a legtöbb esetben, itt is az első benyomás fog a legtöbbet számítani, és úgy gondolom, ha valakit kedvelnek, akkor annak sokat nem kell bizonyítania. mivel nagyon utolsó percen tudtam meg, hogy jövő héten találkozom velük, pánikba estem, mert arra eszméltem föl, hogy nincs mit felvennem. a fekete opció a ruhásszekrényemben konkrétan egy nem létező dolog lett amióta a jelenlegi munkahelyemen dolgozom, mert teljesen átváltoztam a „ne szórakozz velem” üzemmódból a „szűz mária bolondja” állapotba. konkrétan már alig viselek feketét, mert sokkal jobb lett azóta a rálátásom a világra. ha viszont sikerül majd bekerülnöm ide, akkor ez újból meg fog változni, hiszen az egyenruha fekete lesz. ebből kifolyólag, pénteken fogtam magam és elmentem az oxford street-re, gondolván, hogy simán fogok találni valami göncöt magamnak, de elég nagyot tévedtem. nyílván nem akarok designer ruhákat venni egy interjúra, mert felesleges, főleg ha fekete, így gondoltam valami olcsóbb megoldás után nézek. csütörtökön már megrendeltem asos-ról a cipőt, de még a másnapos kiszállítással is csak szombatra ígérkezett meg az ünnepek miatt, és tudtam, hogy senki nem lesz itthon, hogy átvegye, de reménykedtem abban, hogy bedobják majd a szomszédba. persze nem bíztam a szerencsére, és egy másik oldalról is megrendeltem, amit már pénteken megkaptam. még szerencse, mert az asos megrendelés elúszott, és szerintem csak valamikor jövő héten fogom megkapni, de azt egyből küldöm is majd vissza, mert már nem kell. ezen kívül vettem még egy fekete zakót, amit nem volt még annyira problémás találni, viszont a gatya egy kész kihívás volt. nem túlzok, amikor azt mondom, hogy négy órán keresztül jártam az üzleteket, míg kaptam valamit a méretemben, ami nézett is ki valahogy. amit kaptam sem állíthatom, hogy a legkedveltebb nadrág, amit valaha vásároltam, de amiután feldobtam magamra a teljes kinézetet, szerintem jó lett az összhatás. van egy krémszínű burberry kabátom, amit majd még feldobok magamra, mert kurva jól tud kinézni a totál fekete kinézettel. azt majd úgyis leveszem miután az interjúvoló meglátott, csak szerintem fontos, hogy lássa van stílusom.

péntek este kővágó írt egy üzenetet, hogy mit csinálok, és hogy van-e kedvem átmenni egy pohár whiskey-re meg vízipipázni. hát, hogyne lenne, pont jókor jött a meghívás, mert az egész napi rohangálás után jó ötlet volt egy kicsit elengedni a gyeplőt. idővel azonban elég kényelmetlenné alakult át a helyzet, mert hirtelen kibökte, hogy mi miért nem jövünk össze, és miért csak barátok vagyunk? hirtelen azt sem tudtam mit mondjak, mert én egyáltalán nem vonzódom hozzá vagy ilyensmi, és tényleg csak barátként nézek rá. kezdte mesélni, hogy 31 éves fejjel arra jött rá, hogy szerinte sokkal jobb az, ha a jövendőbeli fiúja az anyanyelvét beszéli és nem lenne akkora különbség a kettejük kultúrája között. erre nem tudom mit mondjak, hiszen én sosem voltam együtt magyar férfival, szóval azt sem tudom, hogy miként gondolkodnak és mik az elvárásaik. az igazság az, hogy nem is nagyon vágyom megtapasztalni ezt, mert én személy szerint a keletibb pasikat szeretem, annak ellenére, hogy sokkal nehezebb valami normálisat megalapozni velük. viszont mindig arra vágyunk, ami nem lehet a mienk, nemde? én megmondtam őszintén kővágónak, hogy most jól érzem magamat és nem szeretnék kapcsolatban lenni, mert most egy nagy változás küszöbén állok és erre szeretnék koncentrálni, a másik meg, hogy szeretnénk a lakótársammal költözni és az is fejfájással jár. nem hiányzik az életemből most egy párkapcsolat, ami ugyancsak sok időt és munkát igényel. nem sértődött meg vagy ilyensmi, sőt, még mondta, hogy jó lenne jövő héten is csinálni valamit.

a háznézésekkel nem vagyunk túl szerencsések, mert eddig nem nagyon találtunk olyan lakást, ami jól is nézett volna ki és reális is lett volna árban. szombaton kurvára benéztünk egyet, mert a képeken nagyon jól nézett ki és nem is volt drága, de amikor odamentünk és kiderült, hogy szó szerint a temetőre néz az egész mindenség, én majdnem rosszul lettem. nem csoda, hogy ennyire alacsony az ára, mert szerintem nem túl sokan szeretnének ott lakni. a földbirtokos meg azzal próbált meggyőzni minket, hogy itt legalább csend van, szép a táj és lehet futni menni a temetőbe. kérdem én, normális ez? nekem inkább olyan dolgok futtak keresztül az agyamon, mint a gyakori siratók hallgatása. hiányzik ez az életemből? még így is elég depressziós vagyok néha, nincs szükségem nagyobb löketre ilyen téren. na, majd meglátjuk mi lesz, de szerintem ha ilyen tempóban haladunk, akkor még egy darabig a régi helyen fogunk maradni. most viszont nem is bánom, mert nem szeretem ha minden egyszerre csődül a nyakamba.

a húsvét engem nem nagyon izgat, így a mai napot leginkább pihenéssel és készülődéssel fogom tölteni, mert bár igaz, hogy eddig sok tudást szívtam magamba, még mindig rengeteg új információval találkozom. valahogy minél több időt szentelek erre, annál nyugodtabb vagyok.

nemadomfel.com

2017.04.11. 10:00, tamás

szeretném valami pozitívummal nyitni ezt a bejegyzést, de az igazság az, hogy a múlt hét elég szar volt, akármilyen szemszögből is nézem. talán csak a tegnap reggelem indult jól, mert találkoztam adele-lel a munkahelyemen, ami egyből fel is dobta a napomat, és azt kell hogy mondjam, elég jól nézett ki vakolat nélkül is. sokat nem beszélt, mert folyton a telefonját baszta össze-vissza, de kérdezett pár dolgot tőlem az egyik márkáról, aztán végül lelépett, mert várt rá a stylist-ja. nyílván nem én fogok segíteni neki kiválogatnia a gönceit, de örültem, hogy sikerült szóba állnom vele. este hívom anyut és gondoltam elújságolom neki is, hogy kivel találkoztam, – mert azért ő is nagyjából napirenden van a hírességekkel –, és ő hirtelen azt hitte, hogy csobot adéllal találkoztam. hát, nagyon nem. adele csak egy van.

a hétvégére nem nagyon terveztem be semmit, annak ellenére, hogy ilyen 23 fokot jósoltak végig, de én olyankor is feltalálom magamat, mert legrosszabb esetben is csak sétálgatok erre-arra. pénteken ádám áthívott magához, annak ellenére, hogy kijelentette, hogy ezentúl csak barátként fog kezelni, bár nem nagyon lepődtem meg, mert tudom, hogy ő jóval másképpen néz rám, mint én ő rá. viszont jó érzés azt tudni, hogy végre nem én vagyok a csicska, és nem nálam jelentkeznek az érzelmi túltengések. ami még tetszik, hogy úgy tűnik, kezdett már kiismerni engem, mert tudja, hogy nem szeretek senkit magamhoz hívni. tudom, ez egyrészt önzőnek tűnhet, de ha valaki átjön hozzám, az olyan, mintha a lelkembe taposnának. túl személyes. eric is csak egyszer volt nálam, de többször sem, mert egyszerűen nem szeretem. az együttélés szerintem nem lenne probléma senkivel, inkább a randizgatások alatt érzem ezt. a másik meg, hogy nem szeretnék ribancnak tűnni a lakótársam előtt, mert ha még néha az is vagyok, így legalább nincs bűntudatom miatta.

ádám azt szerette volna ha munka után rögtön átmennék hozzá, mert nála már élesben ment a borozgatás és unta a fejét. namármost, nem tudom, hogy mások miként vannak ezzel, de én nyolc óra rabszolgáskodás után, tusolás nélkül nem bírnék valakivel összebújni. vagy akár csak egy baráttal is találkozni. gusztustalannak érzem magamat, mégha nem is izzadom szét magamat. szeretek letusolni, felfrissülni, jó illatúnak lenni, és azután beszélhetünk. mondta, hogy nála is tusolhatok, de én szeretek a magam csendességében, otthon elkészülni. aztán végül késő este megérkeztem hozzá és már rögtön kiakasztott, mert úgy volt, hogy főzünk vagy rendelünk valami kaját, merthogy én sem vacsoráztam, meg ő sem, és azért én eléggé hisztis tudok lenni ha éhes vagyok. vicc nélkül, olyankor néha még magamtól is megijedek. erre kérlek azzal fogad, hogy rendeljek én magamnak valamit, mert már túl késő van ahhoz, hogy ő vacsorázzon. mi van, bazdmeg? kérdem tőle, hogy a chanel divatbemutatóján fog modellkedni másnap, vagy mi? nem állhatom az ilyen férfiakat. jó, vigyázzon magára meg minden, de én azt szeretem, ha valaki normálisan eszik. általában nem vagyok ilyen, de mondtam, hogy kapja be, és nekem egyedül nincs kedvem enni. inkább ittunk, meg filmeztünk, és ilyen éjjel egy óra lehetett, amikor vízszintbe tettük magunkat. már ott egy kicsit gyanús volt, amikor kezdett bújni hozzám, mert tudtam, hogy nem fog menni neki ez a barátság dolog. jó, mondjuk engem is lehet hibáztatni, mert azért a barátok nem túl gyakran alusznak együtt, de én nem fogok egy órát utazni az éjszaka közepén, hogy valahogy hazaérjek. valamikor később megébredtünk mindketten, és észrevettem, hogy eléggé kanos lett, majd próbált szexre hívni. állj meg vándor, nem így működik ez. én elérkeztem arra a pontra, amikor már egyáltalán nem vonzódom hozzá testileg, de mint barát, kedvelem. amikor meg azt kérdi, hogy miért nem akarok csókolózni, akkor meg csak pillogtatok. mondtam neki, hogy álmos vagyok és akarok aludni, ami egyrészt igaz volt, de másrészt meg egy nagy kamu is, mert alapjáraton nem tudnék visszautasítani valakit, akihez nagyon vonzódom, vagy tetszik nekem. hirtelen belegondoltam, hogyha például stelios lenne most a helyében, akkor tuti kétszer dugtunk volna egymás után. viszont sajnos nem ez volt a helyzet, szóval inkább nem erőltettem semmit. ez van.

másnap elég korán fölkeltünk és mivel egyikünknek sem volt programja, elhatároztuk, hogy elmegyünk felfedező túrára. habár nekem azelőtt volt egy kis dolgom, ugyanis említettem, hogy keresek új munkát, és ami jelenleg nagyon érdekel, annak van vagy négy kirendeltsége londonban, és gondoltam megnézem az egyiket, ahonnan visszajeleztek, hogy bevihetném az önéletrajzomat. hát, őszintén szólva nem fogott meg egyáltalán. ráadásul az egyik ismerősöm azt mondta, hogy a bevezető napon (itt a legtöbb munkahelyen van ilyen, ami magában foglalja az elvárásokat, a többi munkatárs megismerését, stb.) elvisznek egy színházba, és mindenki egyenként ki kell álljon, majd beszéljen magáról vagy tíz percet, kamera előtt. mi van? nem, ez teljesen esélytelen. a többi kirendeltség másképpen működik, szóval a tegnap megpróbáltam még egyet, ami ugyancsak nem ment túl jól, mert totál beégtem a menedzser előtt. úgy kezdődött, hogy én már a neten elkezdtem vadászni a lehetőségeket, és van egy olyan weboldal, hogy linkedin.com, amit úgy kell elképzelni, mint a facebook-ot, csak itt az ismerőseid új munkát szerezhetnek neked. szerintem tök fasza, és egy nagyon elterjedt eszközről beszélgetünk. szóval én a túlbuzgó, próbálok minél több menedzsernek barátkérő meghívót küldeni, gondolván, hogy majd ha elfogadnak, akkor küldenék egy üzenetet, hogy mennyire szeretnék náluk dolgozni. ez eddig szép és jó volt, csak annyi a gond, hogy nem túl sokan jelöltek vissza, mivel dunsztjuk sem volt, hogy ki vagyok, mit akarok, és azért a rendszer elég hasonló a facebook-hoz, tehát valamilyen szinten jó lenne ismerni egymást ahhoz, hogy a másik fél elfogadjon. az a lényeg, hogy három elfogadott, aminek örültem, de persze magasról szartak az üzenetemre. egyetlen egy srác írt vissza, hogy bemehetnék hozzá körbenézni, de ez sajnos a fent említett, nem túl hízelgő hely volt. egy negyedik menedzser meg csak simán megnézte a profilomat, de vissza sem jelzett. egy ennyi engem mondjuk nem tud megállítani, mert egy olyan ember vagyok, akit ha kidobnak az ajtón, az ablakon fog visszamászni. szerintem csak így lehet elérni valamit a mai világban. ezt gondolván, tegnap bementem egy másik helyre az önéletrajzommal és majdnem elájultam, mert az a menedzser volt, aki megnézte a profilomat, de nem jelölt vissza. elég gáz volt, mert egy rakat ember közül egyből hozzá mentem, mivel tudtam, hogy ő az én emberem, viszont biztos vagyok benne, hogy felismert a profilképről. mondom neki, hogy mennyire szeretnék itt dolgozni, és már két évvel ezelőtt is szerettem volna jelentkezni, de tudtam, hogy nincs elég tapasztalatom, mára viszont elég tudást szívtam magamba ahhoz, hogy egy sikeres alkalmazott legyek a vállalaton belül. ezen kívül még feltett pár kérdést, és mondta, hogy elküldi az önéletrajzomat a központi hivatalba. végig az járt a fejemben, hogy biztosan azt gondolja, hogy követem őt vagy valami, szóval nem tudom mekkora esélyem van bekerülni ezek után. na, majd meglátjuk. más lehetőség mindig lesz, és tegnap például felkeresett egy óriási cég, hogy szeretnék-e átmenni hozzájuk. szerintem ma válaszolok is nekik, hiszen sokkal jobb több lehetőség közül halászni. ráadásul sokat gondolkodtam, és nagyon kellene valami változás az életemben. szeretnék többet utazni, amihez pénz kell, és ezért is fontos lenne mozdulni valamerre. nem panaszkodom, viszont ha sokkal jobban is élhetnék, akkor miért ne? még az a szerencse, hogy nem vagyok kétségbeesett, hogy rögtön új munkát találjak, és most folyton egy iromány jár az eszemben, ami szerintem az egyik legjobb tanács volt, amit valaha olvastam munkaszerzés téren, és az az, hogy munkát akkor kell keresni, amikor kényelmesen érzed magad, és nem akkor, amikor szükséged van a váltásra. ez szerintem annyira igaz, mert ilyenkor jönnek a legjobb lehetőségek, és nem vagy rákényszerítve arra, hogy bármilyen munkát elvállalj.

visszatérve a szombatra, elég jól telt a nap és végig sétáltunk a napsütésben. este már nem mentem át hozzá, mert értelmetlennek láttam, és én már tényleg nem szeretnék semmi komolyat tőle, csak barátnak maradni. az igazság az, hogy most nem is kívánok senkit. baszok a világra. már azt tervezgetem, hogy hova megyek nyaralni az ősszel és hogy milyen jó lesz. jövő hónapban lesz a tesóm lagzija, szóval hazamegyek egy hétre, és legalább az is feltölt egy kicsit. azon töröm a fejem, hogy milyen ruhát vegyek fel, de annyi tuti biztos, hogy nem egy hagyományos, visszafogott, fekete öltöny lesz. akarom sokkolni a népet, ezért valami bevállalósat fogok felvenni, ami persze elegáns lesz, de nagyon 2017. a nyár teljes egészét londonban töltöm majd, és bár nagyon szerettem volna augusztusban a szülinapomra hazamenni, ez nem fog most összejönni, mert különben nem lesz elég szabadságom az év többi részére. mondjuk itt a nyár általában egész jó, szerintem simán elleszek.

a vasárnapom sem volt különb, mivel majdnem az egész napot kint töltöttem és mászkáltam össze-vissza. imádom ilyenkor londont, mert annyira gyönyörű tud lenni. készítettem néhány képet, amiket szétszórtam a bejegyzésben.

viszlát

2017.04.03. 11:00, tamás

az elmúlt néhány napban sokat gondolkodtam, hogy mit szeretnék kihozni ebből az évből, hogy miként látom a jövőben magamat, és arra az elhatározásra jutottam, hogy kell egy nagy változás az életemben.

a jelenlegi munkámat szeretem és a kollégáimmal is nagyon jól egyezek, sőt, egyikük már az egyik legjobb barátnőm lett az elmúlt másfél év után, de az a baj, hogy túl kényelmesen vagyok itt. felfele kellene fejlődnöm és ezt itt már nem nagyon tudok. nem mondom azt, hogy a fizu szar, mert azért megvan mindenem, de szeretnék többet kihozni belőle. persze, lehet azt mondani, hogy az ember mohó és semmi sem elég neki, s ez biztosan így is van egy bizonyos szintig, viszont szeretnék többet spórolni a jövőben és ezt csak úgy tudom megvalósítani, ha egy jobb fizetős munkát keresek. hiába szeretem a körülöttem lévő embereket, ők nem fogják helyettem fizetni a számlákat. meginterjúvoltam pár embert ezzel kapcsolatban, és mindenki azt mondta, hogy ha több pénzt is tudok keresni más munkával, akkor menni kell. sőt, ádám azon a véleményen volt, hogy ő leszarta mennyire szereti a munkáját ha a pénz jó. számomra fontos az, hogy jó kedvvel menjek be reggelente, mert hanem képes vagyok depresszióban élni egész nap. talán még akkor is, ha lejárt a munkaidő. említettem elizabeth-nek, hogy hosszas gondolkodás után rávettem magamat, és jelentkeztem máshová, de neki elég szarul esett, és nem akarja, hogy elmenjek. hiába, először magamat kell néznem, és azt, hogy nekem legyen jó. nem tudom, hogy mennyire hamar fognak jelentkezni az új helyről, vagy hogy egyáltalán fogok-e valamit visszahallani, de én legalább megpróbáltam. mondjuk már említettem régebben is, hogy ide is ötször jelentkeztem, mivel azelőtt mindig elutasítottak tapasztalat hiányában, de én akkor azt mondtam, hogy addig fogok jelentkezni, amíg a nevemről nem fognak álmodni éjszaka és adnak egy esélyt. ha akkor bevált, akkor talán most is be fog. ez alkalommal csak annyi a különbség, hogy a kellő tapasztalat biztosan megvan, viszont ennél a cégnél szerintem inkább a kinézet alapján vesznek fel, mintsem bármi mást szem előtt tartva. én úgy érzem, hogy be tudnék illeszkedni és jó lennék, szóval bízom benne, hogy hamarosan hívnak vagy írnak. mellesleg imádom a vállalat imidzsét, és teljesen más hangulata van, mint a jelenlegi munkahelyemnek. nyílván az elején stresszes lenne és elég nagy kihívást jelentene megszokni mindent, de ez nem tud megrémiszteni. sőt, vágyom arra, hogy leküzdjek egy kihívást. ha sikerül bejutnom, akkor elárulom majd, hogy miről van szó.

közben ádám hazautazott lengyelországba és valahogy feljött a kapcsolat téma. szerinte semmilyen jelet nem sugárzok ki feléje és soha nem tudja eldönteni, hogy mit szeretnék kihozni belőlünk. őszintén megmondtam neki, hogy szándékosan viselkedem így és pont azért nem mutatok félrevezető jeleket, mert én sem tudom még, hogy mit akarok tőle. annyit biztosan érzek, hogy már nincs meg az a vonzódás, mint az elején, mert a folyamatos furán viselkedés kissé eltaszított tőle. számomra az a normális, hogy gyakran együtt alszunk, míg neki olyan ellenérve van, hogy alvatlansággal küzdött sokáig, így neki idő kell megszoknia egy embert, és hogy vele aludjon. baszki, azt csak úgy lehet megszokni, ha együtt is alusztok. nekem is elég nagy problémát jelent az elején megszokni az új ágyat és az új személyt, de csak úgy tudom, hogy ha megpróbálom. szerintem csak az első pár alkalom szar, amíg forgolódtok és rájösztök, hogy ki hogy szeret aludni, azután már mindegy. az is zavar, hogy nem elég rámenős, amit azzal indokol, hogy nem tudja mit akarok. én ahhoz vagyok szokva, hogy irányítanak és kezdeményeznek. nem úgy, mint egy hülye libát, mert az én véleményem is nagyon fontos, de én személy szerint azt szeretem, ha a férfiban megvannak ezek az ösztönök. lehet perelni, hogy nekem is ugyanez lenne a feladatom, mert férfiból vagyok, viszont ez egy preferencia a részemről és én így szeretem a kapcsolatokat. valahogy mindig olyan jól működik, mert nagyrészt pont az ellenkezőjét vonzom be, és a többiek azt szeretik, hogy ilyen vagyok. persze kivéve ádámot, ami arra mer következtetni, hogy túl hasonlóak vagyunk ilyen szempontból. lehet az a gond, hogy túlságosan kedvel, de ő is szeret irányítva lenni úgy a mindennapokban, mind szexuális téren. valljuk be, ez egy totál csőd lenne, mert én egyszerűen nem így vagyok beprogramálva. mondtam neki, hogy nem szeretném ha rám várna míg eldöntöm mit akarok, mert tudom milyen, ha mindig vársz valakire, viszont annyit tudok, hogy szeretek vele lenni. ő kapcsolatot akar, de a hallottak után inkább barátként fog kezelni ezután. lehet, az is zavar, hogy túl idős hozzám és kissé megrémiszt ha belegondolok, hogy amikor én 26 leszek, ő már a 40-et súrolja. nem tudom, ez azért kicsit durva.

én továbbra sem álltam le a randizgatásokkal, mert ugye semmi hivatalos sincs köztünk és nem tartozom beszámolóval neki, így nem is érzem szarul magamat emiatt. a legutóbbi áldozatom egy angol pasi volt, ami kissé meglepő, mert azt mondtam, nekem többet angol nem kell. szombaton együtt ebédeltünk, mert szó szerint 5 percre van a munkahelyünk egymástól, és az igazság az, hogy több spontaneitás kellene az életemben, így a kérésére belementem a taliba. semmi különös nem volt, beszélgettünk erről-arról, és nekem a kinézete eléggé bejött. a viselkedése azonban hagyott némi kivetnivalót maga után. szerintem túl buzis, ami eléggé zavar, de ugyanakkor meg is lep, mert a külseje teljesen férfias, szóval nem értem. jó, nyílván nagyon ritka az a meleg, aki teljesen mértékben heteróként viselkedik, de én azt szeretem. meló után újból találkoztunk egy italra, és ott kicsit jobban kibontakozott a személyisége. voltak olyan jelek, amikből azt vontam le, hogy őt csak az érdekli, hogy megdugjon, de úgy összességében rálegyintettem erre, mert ha bort iszom, akkor engedékenyebb vagyok. olyan dolgokat említett meg, hogy számára elfogadhatatlan ha valakinek titkolnia kell a melegségét a családja vagy a barátai előtt, és azért ez egy kicsit szíven szúrt, mert azért az igazság az, hogy a legtöbb embernek nem adatik meg ez a luxus. igen, ő szerencsés volt, amiért ideszületett és ennyire elfogadták, de vannak olyan országok, ahol megköveznek emiatt. akkor meg mi van? az olyan lelki traumát tud hagyni az emberben, amit ő el sem tud képzelni. én is hibás vagyok, mert amikor steliost otthagytam, akkor ez nagy probléma volt, de ha minden más működött volna, akkor azt mondtam volna, hogy semmi probléma, ez olyan dolog, amin lehet változtatni  kellő türelemmel és odafigyeléssel. a legjobb barátok megérdemlik, hogy tudják, és idővel biztosan sikerülni fog elmondani ezt nekik. a szülők meg várhatnak amíg halál komolyra nem fordul a kapcsolatunk. nem, számára ez teljesen elképzelhetetlen volt, ami bár szarul esett, azt mondtam, hogy együtt tudnék ezzel élni, mert ha szeret, akkor úgyis lesz valahogy. a buta fejemmel akkor el is hittem, hogy szeretni egymást bőven elég. nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ő még magát is képtelen volt elfogadni. az már túl sok. végülis arra akarok kilyukadni, hogy akármennyire is zavar engem ha valaki totál elzárkózik a világtól és teljesen más életet él a hálószobában, én nem tudnék valakit azért elzárni magamtól, mert attól fél, hogy a családtagjai vagy a barátai kizárják őt a melegsége miatt. ez egy hatalmas lelki terror és ezért is szerettem volna segíteni steliosznak.

egy kis borozgatás után kérdezte, hogy lenne-e kedvem átmenni hozzá. igent mondtam, de tudtam, hogy nem fogok lefeküdni vele meg ilyesmi. legfeljebb csókolózunk és tovább beszélgetünk, de több nekem nem kell. természetesen arról kezdett el szófosni, hogy neki akkora farka van, hogy mindig az jelentette a problémát, hogy a volt barátai nem tudták bevenni, és hasonló hülyeségek. én nem szeretem az ilyen embereket. persze próbált nyomulni rám , de én nem hagytam, hogy elfajuljanak a dolgok, és inkább végig csak beszélgettünk. nem értem, hogy miért akar mindenki csak dugni, mint az állat. valószínüleg az ilyen embereket vonzom be, de erről nem nagyon tehetek. jó, bevallom, van olyan, hogy én is csak a szexre hajtok és megbeszéljük, hogy most kifejezetten ezért találkozunk, de ha már egy ebéddel indítunk és egy kellemes beszélgetős-borozgatós esetével zárjuk a napot, akkor miért kell elrontani? lehet, hogy én hibáztam azzal, hogy átmentem hozzá, de legalább fény derült a szándékaira. ha nemet mondok, akkor megint találkozni akar, és ugyanúgy áthívott volna magához. ha pedig mindent egyből megadsz, akkor már nem kellesz a kutyának sem. ördögi kör ez, de ugyanakkor egy állandó probléma itt londonban.

tegnap nagyon szomorú voltam, mivel a sógornőm írt, hogy a tesóm kutyáját el kellett altani, mert 7 rohamja volt egymás után. két éves volt és pár hónappal ezelőtt derült ki, hogy epilepsziás, ami a bernáthegyi kutyák között elvileg egy elég gyakori, örökletes betegség. azóta gyógyszereken élt és sikerült valamennyire kordában tartani, de időről-időre egyre több és intenzívebb rohamjai lettek, amik nagyon károsították az agyát. olyankor verte a földhöz magát, és a fejét döngölte a betonba. iszonyú volt nézni a szenvedését. tegnap már felkelni sem bírt és ezért ajánlotta azt az állatorvos, hogy jobb lenne elaltatni. mindenki zokogott és az utolsó percekben csöpi felemelelte a fejét, majd a sógornőmre nézett. ez azért volt megható, mert addig képtelen volt még megmozdulnia is a fájdalomtól, de így, hogy már ereje is alig volt, de képes volt utoljára szembenéznie azzal az emberrel, akit szeretett, az számomra nagyon sok erőt tud adni. sógornőm persze ki volt készülve, és folyton kérte tőle a bocsánatot, viszont jobb lesz neki szenvedés nélkül. szerencsétlen tesóm haza sem bírt menni a munkából, mert azt mondta, hogy ő azt nem tudja végignézni, és eltemetni sem bírná. próbáltak hamvasztást kérni, de mivel óriási volt, így sajnos nem tudták ezt megvalósítani. én ezek után bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, amikor az én kutyámra kerül sor.

ég veled, csöpi!

miért is ne?

2017.03.26. 20:00, tamás

sajnos már minden visszazökkent a régi kerékvágásba, és őszintén szólva egy percig sem kívánkoztam vissza londonba. nem azért, mert nem szeretem, hanem azért, mert inkább lennék a paradicsomban. ahhoz viszont dolgozni kell, és ez így van rendjén. a visszaút elég tűrhetőnek mondható, azt leszámítva, hogy két órás késéssel szálltunk föl, de azt a tíz órát nagyjából végig alvással töltöttem, mert vettem egy nyakpárnát, és az nagyon sokat segített. általában a járat végéig kuvikkolni szoktam ha nem érzem kényelemben magamat, így most volt az első alkalom, hogy pihenni is tudtam.

az első két napot tiszta depresszióban töltöttem, mert nagyon nehéz volt mind fizikailag, mind lelkileg, visszaszokni ehhez a hideghez, és a tudat, hogy nagyon senki vagy semmi nem vár itt engem, az csak rátett még egy lapáttal. a másik dolog, hogy próbáltam lefoglalni a téli szabadságaimat, és kiverték a biztosítékot nálam, amikor megmondták, hogy november közepétől januárig nem mehetek vakációra, mivel beköszön a „blackout period”, azaz sokkal több lesz a munkánk, mintpéldául ősszel. ennek nagyon örültem, mert én pont novemberben szerettem volna két hetet kivenni, hogy valami meleg helyre kiparittyázzam magamat, de ez akkor már tárgytalan. most megpróbálom októbert lefoglalni, mert ugyan a karib-térségben akkor hurrikán szezon lesz, máshová még attól el tudok menni. január végén meg szerettem volna hazamenni, de amikor megláttam, hogy mindenki beadta a kérést, és konkrétan januárban meg februárban sem tudok megszabadulni a munkától, akkor kiakadtam. mondtam a főnökömnek, hogy ez egyáltalán nem fair és ha azt várja el tőlem, hogy az összes szabadságot kivegyem az őszig, akkor nagyon nagy tévedések között él. meglepődött, mert nem tudta ő sem, hogy ez a helyzet, és mondta, hogy január és február között testvériesen elosztja a napokat, így én is el tudok majd szabadulni picit. ez legalább jó hír, bár még mindig várok az októberre, mert a nyár elején szeretném lefoglalni a repjegyet és a hotelt.

csütörtök késő este felvette velem a kapcsolatot egy srác, akivel tavaly ilyen tájban kezdtünk el beszélni, de sokra nem jutottunk, mert nem találkoztunk. kérdi, hogy mi van velem, és most mit csinálok. mondom neki, hogy fekszem az ágyban, készülök lefeküdni, mivel korán kell kelnem. de hogy nem-e lenne kedvem átmenni hozzá? alapjáraton ez egy határozott nem lett volna, de amióta charlie bebeszélte a fejembe, hogy unalmas vagyok és élnem kellene, úgy azt mondtam, hogy basszék, miért is ne? tőlem negyed óra sétára lakik, szóval nem a világ vége. gyorsan letusoltam és átöltöztem, hogy azért nézzek valahogy ki és legyen jó illatom, majd éjfél körül már a lakása előtt voltam. szerencsére élőben is ugyanolyan jól nézett ki, mint a képeken, így nem éreztem kényelmetlenül magamat, annak ellenére, hogy végig azt kérdezte, hogy félénk vagyok-e. hát, mondom, nem is ismerlek még igazán és itt vagyok a lakásodban, így nyílván nem fogom egyből otthon érezni magamat, mert én nem az a típusú ember vagyok. az tetszett a legjobban, hogy neki is ugyanolyan kutyája van, mint nekem otthon, így jó volt egy kicsit játszadozni vele, és sikerült mosolyt csalnia az arcomra. robert azt mondta, hogy örülnöm kellene, amiért ennyire kedvel, mert nem mindenkit szeret aki hozzámegy. ez mit akar jelenti? bordélyházba jöttem, vagy mi? nem, nem, szó se róla, csak most egyedülálló, férfiból van, és vannak igényei. a végén már tobbie, a kutya, annyira bevadult, hogy elkezdte dugni a kezemet, de nem zavart, mert ismerem a kutyákat és imádom őket. nagyon sokat beszélgettünk az életről, majd mondtam neki, hogy nekem hatkor haza kell menni, hogy tudjak elkészülni. azzal vízszintbe is tettünk magunkat és odaszólt tobbie-nak, hogy most az ő sora, hogy megdugja tamást. úristen, ez nagyon perverz volt, én kicsit be is szartam akkor, mert azért korábban átfutott az agyamon, hogy biztos nem teázni hívott át magához, de ennyi beszélgetés után azt hittem, hogy maximum összebújunk és reggel folytatjuk tovább a dolgainkat. hát, nagyon nem. olyan kérdésekkel kezdett bombázni, hogy mit szeretek az ágyban, és nagyon kényelmetlenül éreztem magamat, mert ilyet senki sem kérdezett tőlem szemtől szemben. én kertelés nélkül megmondtam neki, hogy két barátom volt, és egyik sem volt hajlandó megdugni, szóval őszintén szólva, nem tudom mit szeretek. amikor meg csak alkalmi szexet kerestem, akkor a kutya fasza sem volt kíváncsi arra, hogy én mit szeretek, mert csak ők irányítottak. lehet önzőnek hangzik, de én nem bántam, mert nekem gyakran elég annyi, ha látom azt, hogy másoknak örömet szerezhetek. szerintem nagyon hihetetlen volt ez a számára, mert csodálkozva hallgatott és csak annyit mondott, hogy elkezdjük csinálni, és ha nem tetszik, akkor leállunk. belementem, mert kanos voltam és azért is mondtam igent, mert végre valaki, aki kotont is használ és nem kell győzködni, hogy húzza fel. szex közben tobbie folyton jött fel az ágyra és egy ponton abba kellett hagyjuk, mert azt mondta, nem tudja így folytatni, hogy a kutyája nézi őt. ekkor felnevettem, mert hasonlóképp szoktam érezni ha az én kutyám néz, amikor átöltözöm vagy a fürdőben vagyok pucéran. kicsit olyan érzés, mintha ők is emberek lennének vagy nem tudom. az éjszaka sokat nem aludtam, mert vagy a kutya nem tudott veszteg maradni, vagy csak egyszerűen idegenkedtem az ágyban, de végülis megérte, mert ölelkezve feküdtünk és már vágytam arra, hogy valaki mellett ébredjek fel reggel.

a tegnap nagyon megrémültem, mert jött egy száz dolláros számla az emailemre, amit állítólag én küldtem át valakinek. mi van? ekkor leesett, hogy valaki hozzáfért a paypal fiókomhoz, és átküldött magának pénzt. az a vicc, hogy ezután törölte a fiókomat, azt gondolván, hogy így nem fogok tudomást szerezni róla, vagy esetleg visszaszereznem a pénzt. gyorsan felhívtam paypal-t, hogy elmagyarázzam mi történt, és azt mondták semmi vész, kinyomozzák, hogy mi történt, és ha nem én küldtem a pénzt, akkor visszatérítik. a kisasszony próbált győzködni, hogy regisztráljak újra, de csak annyit válaszoltam, hogy szerintem a büdös életben nem fogok visszaregisztrálni ha ilyen dolgok történnek ott. az volt a szerencsém, hogy nem nagy összeg tűnt el, de még így is ijesztő belegondolni abba, hogy totál idegenek hozzáférhetnek bárki adataihoz.

közben meg elfogadták a hitelkártya kérelmemet az american express-nél, és tegnap elküldték az új kártyát. nagyon megörültem, mert szükségem lesz rá a jövőben ha utazok vagy valamilyen szerződést kell kötni. alapból nagyon félek az ilyen dolgoktól, és nem szeretem a bank pénzét költeni, de csak azért csinálom, hogy pontokat szerezzek, amiket majd repjegyekre válthatok.

nemrég ádám is visszatolta a seggét és tegnap este kihívott vacsizni, amihez bár sok kedvem nem volt, belementem. szerettem volna őt látni, nem arról van szó, de már bevásároltam a hozzávalókat és fel voltam készülve, hogy főzök valami egészségeset és finomat, erre fel bevágtunk egy-egy nagy pizzát. mióta visszajöttem nagyjából csak salátákat eszem, mert attól a sok kajától kicsit meghíztam és nem kezdtem jól érezni magamat a bőrömben. most viszont próbálok lemondani az édességről is, és már csak nagyon kis mértékben eszem, aminek örülök. ádám hozott ajándékba kézzel készített 100%-os csokit baliból, amit a dzsungelben készítenek, és nagyon megörültem, mert jól esett, hogy gondolt rám is. az első harapás után majdnem kiköptem, mert ilyen füstölt íze volt, és hirtelen azt hittem, hogy egy darab kolbászt akar megetetetni velem, hogy elhánnyam magamat vagy tudom is én, de a végén már ízlett is.

az inspiráció is belémfészkelt, mert miután visszajöttem, elkezdtem itthon gyúrni hasizomra, mellre, fenékre, és később még karra is szeretnék, csak be kell szereznem pár súlyzót. nem tudom, mi ütött belém, de nagyon megkívántam, hogy legyenek egy kis izmaim, és gondoltam belevágok.

Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 

tamasanev@icloud.com