tamás a név
irományok

a magabiztosság és az életről alkotott festményem

2016.06.03. 22:13
tamás

mi a magabiztosság?

a magabiztosság csak egy illúzió, emberek.

a valóság az, hogy az ember kényelmetlenül érzi magát, amikor képtelen megérteni hogyan működik a világ, és hogy miért mindig zöldebb a fű a szomszéd kertjében. amit viszont kevesen vesznek észre, az az, hogy valójában mindenki annyira el van veszve a maga világában és problémáiban, hogy nem jut idejük a tieidet elemezni. két kezemen nem tudom megszámolni hányszor mentem ki úgy az utcára, hogy azt éreztem gagyi a hajam vagy ma épp béna ruhát hordok – és annyira lefoglal az ezen való rágódás, hogy legtöbbször elrontja az egész napomat. az igazság az, hogy valójában nagyon kevés ember alkotja meg magában azt a képet rólam, amit én képes vagyok a lehető legrosszabb állapotban feltűntetni saját magammal szemben. biztos van olyan ember, aki észreveszi a hiábáidat, mert mindig lesz valaki, akinek nem tetszik valami, bármit is csinálhatsz az ég egy adta világon. és ez akkor most annyira szépen egy húrra pendül a „légy mindig önmagad” mottóval.

“az emberek nem a sorsuk, hanem csupán a saját elméjüknek rabjai.” (franklin d. roosevelt)

ez annyira igaz. a saját gondolataink csak a mi fejünkben léteznek, és ami ott játszódik le, az nem történik meg a valóságban. úgy vélem, hogy gyakran a magunk által generált gondolatok a legnagyobb ellenségeink, és nem az a hátbaszúrós picsa, aki elvette tőled a pasidat. ki a faszt izgat ha valakinek nem tetszik valami rajtad vagy benned. hagyni fogod, hogy ez kihasson rád? olyankor még esélyt sem adsz az embereknek, hogy észrevegyék a pozitívumokat benned, amik összeségében egyedivé és megismételhetetlenné tesznek téged. amiért az vagy, ami. vagy ha észre is veszik a jó dolgokat, te csak leszarod, mert előtted csupán a negatív dolgok lebegnek. ezzel semmivel sem fogsz előrébb jutni az életben, hisz a magabiztosság a boldogsághoz hasonlóan csak egy elmeállapot. ezek a dolgok sosem fognak az ajtódon kopogtatni; épp ellenkezőleg – neked kell döngetned. ha mindig a helyzetektől vagy az emberektől várjuk el, hogy magabiztosságot csempésszenek belénk, úgy igazán sosem fogunk azok lenni. a magabiztosság a saját forrásunkból kell táplálkozzon. elhatároztam, hogy az vagyok, és az is leszek. ennyire egyszerű. ha észrevettétek, mindig csak azok az emberek bátrak eléggé, hogy megdícsérjenek valakit, legyen az akár egy ismeretlen személyében is, akik meg vannak elégedve önmagukkal. ez pedig hídakat épít emberek között. annyira jó érzés tud lenni, mikor valaki megdícsér valamiért. magamról beszélve, nagyon gyakran az egész napomat megváltoztatja. én például azért sem félek vadidegeneket komplimentálni, mert szerintem nagyon vonzó tud lenni ha valaki visszafogodtan meg van elégedve magával, másrészt pedig, engem örömmel tölt el azt ha tudom, vagy akár látom is, hogy valakit boldogabbá tettem ezzel. ez egyfajta táplálék is a magabiztossághoz és az önkibéküléshez. a legjobb pedig, hogy ehhez nem kell pénz, csak lelki gazdagság és egy kis alázatosság.

nekem az segített, hogy szembe mertem nézni magammal. fogtam magam és egyedül elmentem thaiföldre. nem a családdal, nem a baráttal, nem a faszom tudja mivel, hanem csak egymagammal. el lehet képzelni, ez a legtöbb fülnek konkrétan egy sokk volt. úgy érzem, az emberek nagy része nem képes egyedül lenni. egyrészt megértem, mert társas lények vagyunk, úgy lettünk kódolva – viszont elképesztő, hogy mire nem képes az egyedüllét. annyira jó volt két hétig azt csinálni, amit tényleg akarok, elgondolkodni, hogy miről szól az életem, mi tesz boldoggá és mi nem. a végén annyira sikerült letisztázni a sok mocskot bennem, hogy mióta hazajöttem, és ez már két hónapja volt, folyamatosan kiegyensúlyozott az életem. ilyen utoljára gyermekkoromban volt. úgy érzem, sokkal boldogabb meg elégedettebb vagyok, mert sikerült magamba nézni és számba venni, hogy mit sikerült eddig elérni az életben. tizennyolc évesen amerikába költöztem egyedül és befejeztem az iskolát, most meg a világ egyik legnagyobb városában élek a saját lábamon. rájöttem, hogy kevés olyan 21 évessel találkoztam, aki ezeket elmondhatja magáról. ha ez nem siker, akkor irreális elképzeléseim vannak erről a témáról. eddig annyi mindenre megtanított az élet, például, hogy nem kell félni az ismeretlentől és a változástól, valamint arra, hogy ne szégyelljünk mások segítségére támaszkodni, mikor egyedül képtelenek vagyunk célba érni. ha nem tettem volna így, még mindig amerikában az ágyamon sírnék, mert nem értem mit próbálnak mondani az emberek nekem. nem volt magyar felirat a szájuk alatt mikor hozzám beszéltek, és mégis sikerült feltalálni magam. miért? mert nem voltam gyáva segítséget kérni.

mindig azt mondogatod, hogy ha majd lesz egy párkapcsolatod, akkor boldog leszel. eljön annak az ideje, és még sem vagy az, mert a párkapcsolat problémákkal is jön. de majd ha lesz egy frankó munkám is, akkor aztán én tuti az leszek. meg lesz az is, de a boldogság még sehol. akkor meg már azt mondod, hogy mikor meglesz a család, biztosan tökéletes lesz minden. az igazság az, hogy sosem lesz egy olyan pont az életedben, mikor minden az. ezért kell megpróbálni mindig a lehető legjobbat kihozni a jelenlegi helyzetből, bármennyire is nehéz tud lenni néha. folyton új gondok jönnek az utunkon majd, amikkel vagy szembenézünk és leküzdjük, vagy gyengék maradunk és hagyjuk, hogy lassan megfojtsanak és kiírtsák a maradék jókedvünket is. aki azt mondja, hogy az élete zökkenőmentes és teljes mértékben boldog, az hazudik. ez nem a magyar népmese, ez itt a való világ. mindig van valami, ami közbeszól, csak néhány ember kordában tudja tartani a dolgait és meg tud bírkózni a megpróbáltatásokkal. szerinted miért lettek életünk szerves elemei a pozitív idézetek, dalok, vagy akár a drogok? mert az emberek képtelenek magukkal szembenézni és hiányzik belőlük a mustármagnyi magabiztosság.

de tulajdonképpen senki sem az, csak mindenki azt hazudja.

szerepjáték és drogok

2016.06.02. 00:35
tamás

 

egy enyhe háttérsztorival kezdeném a történetet, mert úgy érzem, kibaszottul ironikus az élet. 

március elején megismertem valakit a neten, de nem fajultunk el a találkozásig. egyrészt, mert én pont nyaralni készültem thaiföldre, másrészt pedig, mikor szóba kerültek az exek, valami olyansmi dologra derült fény, amit még a legrosszabb rémálmomban sem szerettem volna átélni. sunyiban képeket cseréltünk volt a régi szeretőkről, meg úgy amblokk sexy pasikról is. élvezek nagyon ilyensmikről beszélni egy vadidegennel, mert szerintem az ilyen beszélgetéseknek van erejük lerántani a leplet egy ember személyiségéről. azt kell tudni, hogy idáig nekem csak egy normális kapcsolatom volt, az viszont nagyon nagy szerepet játszott az életemben. kegyetlenül szerettem nicholast. úgy istenigazából. és mindig is szeretni fogom. idáig még senki sem volt képes ennyire eldeformálni a nézeteimet az életről, mint ő. neki köszönhetem, hogy ennyire erős vagyok most. hét kötetes drámai regényt tudnék írni arról az időszakról. lényeg a lényeg, ahogy megmutattam george-nak nicholas fényképét, anélkül, hogy visszaöklendeztem volna egy szót is, kimondta tisztán a nevét. mi van? kérdem, te honnan a faszból tudod ki ő? kiderült, hogy a múlt nyáron ők is randiztak. ilyen nincs baszki. nem is verném fel a port ha egy eldugott kis parasztfaluban élnénk, mert ott mindenki mindenkivel összehál – de ez london könyörgöm. mennyi a lehetősége annak, hogy egy olyan pasival ismerkedsz meg, aki egy régebbi partnereddel kavart? túltettem ezen magam végülis, mert mi mást tudnék tenni, de szinte hátborzongatóan furcsa az egész dolog, hiszen rengeteg szál visszafűz nicholashoz. másfél éve már, hogy viszlátot mondtunk, de úgy igazán nem sikerült még elszakadni egymástól. legutóbb például azon vettük észre magunkat, hogy mindenketten ugyan azon a marina and the diamonds koncerten voltunk. a végén fel is hívott, hogy hol vagyok, mert szeretne látni. én tudtam, hogy ha sor kerül arra, kurva szar éjszakám lesz miután otthagy engem. viszont a tudat, hogy újra szemtől szemben állhatunk egymással, gyorsan elüldözte ezt a gondolatot. annyira jó volt újra látni őt. hiányzott a bordarepesztően szoros ölelése, az illata, és ahogy a vastag borostája elkarcolja az arcomat. annyi mesélnivaló volt, és oly kevés idő. a végén ugyan arra a vonatra ültünk fel mindketten, mert azt hazudtam, hogy nekem is arra kell felszállni – holott az egy másfél órás kitérő volt. de ki a faszt izgat? ott ül mellettem az ember, akire csak csodálattal tudok nézni. semmi düh, semmi harag azokért a szavakért, amik akkoron egy egész világot romboltak össze bennem. csak köszönet: köszönet, hogy valaha ő az enyém lehetett.

most meg vissza a valóságba.

egyik beszélgetés alkalmával azt kezdtük el osztani george-al, hogy ki mivel szeret foglalatoskodni szabadidejében. azt mondta, hogy egyik nagy szerelme a színészkedés. viszont nem ilyen bábszínházas-matinés faszomokban szerepel, hanem igazi nagy filmekben extraként. úgy kell elképzelni, hogy például két főszereplő beszélget a padon, a madarak csiripelnek, és akkor hirtelen begurul george biciklin a háttérben. jó, nem? nyílván híres ettől nem lesz senki, de szerintem az olyan vagány, ha együtt leültök a családdal meg barátokkal megnézni egy filmet, és hirtelen te is felpattansz a képernyőn néhány másodperc élvezetéig. kiderült, hogy nem csak filmekben szerepel, hanem mindenféle projektekre kéri fel az ügynöksége. legutóbb például tízezer fontot ajánlottak fel neki ha kiáll meztelenül a kamera elé és megengedni, hogy tetőtöl talpig leborotválják. valami óriási kampány része lett volna az egész. de csak volna, ha elvállalta volna. mondom, te tiszta hülye vagy. kirepítenek hong kong-ba, etetnek és elszállásolnak, még jól meg is fizetnek; és te nemet mondasz. ráaduásul a legnagyobb problémája nem is a meztlenkedés volt, hanem az, hogy kopasz lesz. ennél a pontnál már nem is vitatkoztam vele tovább, mert az ilyen emberektől agyfaszt kapok.

ha másra nem, de arra hasznavehető volt george, hogy elgondolkodjak és beregisztráljam szerény személyemet is. ugyan lehet, hogy beletellett egy hónapba, vagy kettőbe, a motiváció hiányossága miatt, de sikerült. sok elvárásom nem volt, mert tapasztalatom sincs, meg azt sem tudom, hogy egyáltalán mozivászon-alkatú fejem van-e. legnagyobb meglepetésemre, két nappal később már kaptam is egy munkaajánlatot. egy 1970-ben játszódó angol sorozatról van szó, aminek prime suspect a neve. magyarul fingom nincs hogyan nevezték el, de valami elsőszámú gyanúsítottként jön ki. a csavar ott van, hogy egy fiatal drogos szerepét rótták ki rám. most akkor döntse el az ember, hogy jóképű vagy sem. na mindegy. az a lényeg, hogy édesanyám is nézi a sorozatot, mert magyar szinkronnal is sugározzák otthon. ő viszont egyáltalán nem értett egyet a karakteremmel. azt mondta, és idézem: „fiam, tőlem a töködet is lógathatod benne, csak drogost ne játsz”. én viszont annyira közel éreztem magam ahhoz a fiatalhoz. nem azért, mert drogozok vagy valaha drogoztam volna, hanem mert vonz a rosszfiú arculat, és imádom a 70-es éveket is. még egy ilyen erőszakos szerepet tudnék elképzelni magamnak, mert vannak ehhez kötődő fantáziáim is – akármilyen betegesen hangzik. szeretem a kellemes erőszakot. most eszembe jutott mikor eric leterített a földre és a lábfejét a nyakamra szorította, én meg kiáltottam „segítség, segítség!”, mint egy idióta, de közben meg élveztem a helyzetet. fél óra múlva a portás döngetett az ajtón, hogy minden okés-e, mert zajongást hallott. én meg mint egy megerőszakolt picsa, vörös nyakkal, a hajam szerte szét, alsónaciban, ott áltam előtte mondván ja, minden okés, de ha ön ilyen tempóban reagálja le a dolgokat, akkor még bármi megtörténhet. mondjuk eric tudja, hogy szeretek verekedni. mindig mondogatja, hogy ő erősebb és ne kezdjek ki vele – olyankor meg egy karral úgy lefog, hogy moccani sem bírok. ez engem annyira beindít.

na de folyton elkalandozom.

csütörtök reggel kerestek fel, a forgatás meg másnap lett volna london ealing-jében. a sok „volna” miatt gondolom már lehet sejteni, hogy miként döntöttem. az igazság az, hogy nekem másnap munka volt. jó, most meg lehet kövezni meg minden, de nem akartam beteget jelenteni. olyan tökéletlen vagyok. azt mondtam nekik, hogy ha a nap végéig nem találnak valaki mást, akkor elvállalom. este jött is az értesítés, hogy megoldották a helyzetet. ez az a tipikus helyzet volt, mikor a szíved egy dolgot akar, de az agyad meg egy másikat. kicsit szomorú vagyok de minden okkal történik. vagy mit tudom én. próbálok leszokni arról, hogy folyton a múlton rágódom, szal inkább ezt hazudom magamnak.

csak azt akartam tudni, hogy vajon tényleg szükségem van-e rád

2016.05.30. 18:43
tamás

és igen bazdmeg.

ericről van szó. ő egy 28 éves – vagy faszom tudja, mert még azt sem képes megmondani –  pasas, mexikó, monterrey városából. namármost, rólunk azt kell tudni, hogy valamikor a tavalyi év júliusában találkoztunk először a való életben. tinderen ismerkedtünk meg, és nagyon megtetszett volt nekem akkor. úgy indultam neki, hogy lesz, ami lesz, én csak élvezni akarom az életet: ha dugni fogunk este, hát akkor dugni fogunk. akkor azt mondogattam magamnak, hogy majd a következő életre fogom tartogatni az ártatlanságomat. egy szuperlux helyre vitt aznap este, pontosabban az üvegszilánkba (the shard). előkotortam egy képet, csakhogy megmutassam mennyire gyönyörű élményben volt részem:

the shard, london

mondta, hogy öltözzek ki, mert különben nem engednek majd be. jóvan. summa summárum, valahogy összeszedtem magam, és sikeresen be is jutottunk. mikor ránéztem az itallapra, majdnem ráokádtam ericre, pedig még nem is volt mit. 900 (!!) font egy üveg bor. mondom, te normális vagy? én akkor ki is jelentettem, hogy ne várjon tőlem semmiféle adakozást számlafizetéskor, mert nekem mindegy, hogy egy 900 vagy egy 15 fontos bort hányok vissza az éjszaka közepén.

4 üveg bor után már be is voltam állva rendesen. tudtam, hogy ha nem fog vigyázni rám, akkor én nem fogok épségben hazaérni. de ez még nem volt elég – á, dehogy. elmentünk még egyet bulizni is, ami végül nagyon jót tett a lelkemnek. úgy kell elképzelni a helyet, hogy a felső rész az egy ilyen teljesen normális bár helyiség asztalakokkal meg faszom, de lent a pincében teljesen hardcore. rúdtáncolni lehet meg minden. azt mondta eric, úgy leitatlak, hogy majd rúdtáncolni fogsz nekem. mi van? 2 órával később viszont ott voltam. igen. táncoltam neki. visszagondolva jó volt; egy piszkos ribancnak éreztem magam, aki bármit képes megtenni, hogy kielégítse a férjét.

ezután annyira részletesen nem emlékszem a dolgokra. taxiban ülünk, a percek pörögnek, kiesnek. azt sem tudom melyik földrészen vagyok, meg hogy hová megyünk. kiderült, hazavisz magához. mikor megláttam a lakását, nem tudtam, hogy mi a fasz van. egy kurva szép, modern, tágas és luxus lakást kell elképzelni, fehér és szürke/metál színekkel dominálva. alul hatalmas medence és jakuzzi. nekem ezt még furcsa volt felfogni, mert anno a tudatomban az volt, hogy mindenki egy kis cipődoboz-méretű szobában lakik, mert london kibaszott drága. lényeg a lényeg, megbaszni nem baszott meg azon az éjjelen, de leszopni, azt leszoptam. nem azért, mert annyira élvezem az ilyensmit. én azt gondolom, hogy az orális szex csak arra való, hogy kielégítsd a másik felet. úgy érzem, az én személyes feladatom, hogy megadjam azt, amire a férfi vágyik. az orál szex számomra kötelesség. az élvezetet pedig a férfi élvezetében találom meg.

múltak a hónapok, és én megdöbbenve vettem észre, hogy újra és újra visszasodródom erichez annak ellenére, hogy elég furán indult a kapcsolatunk. én az a fajta ember vagyok, aki a férfire egy tál otthon készített meleg étellel vár munka után, de úgy, mintha háborúból várná őt vissza. nem szeretem odaadni a testemet a semmiért. nekem stabilitás kell, mert az az egész életemben hiányzott. gyerekkoromban is, apám miatt, mikor amerikában éltem, akkor meg a család hiánya miatt, és most... most meg ugyan megszoktam a magányt, de mégis hiányzik valami. ezért esett annyira rosszul, mikor elmondta, hogy fél évre hong kong-ba kell mennie üzleti útra. nem volt és most a jelenben sincs semmi közöttünk, de valahogy hiányzik. és csak a semmiért nem hiányzik valaki. mondjuk dunsztom nincs miért érzem azt, amit, mert az elmúlt közel egy év alatt folyton leszart. viszont mindig tudta hogyan bánjon velem. mindig visszaférkőzte magát a szívembe. úgy érzem, ez hajtott végig engem – hogy ő nem lehet az enyém. ki a faszt érdekel ha egy pasi teljesen oda van érted? abban semmi izgalom nincs. de ha nem tudod mit csinál, miért nem keres, és folyton azon rágódsz, hogy most épp kit baszhat meg... na az az igazi hajtóerő.

a múlt héten hagyott itt engem, és egy kicsit szomorú vagyok miatta. búcsúzóul visszavitt oda, ahol először találkoztunk. és annyira jó volt, amolyan tökéletes korszaklezáró ünnepély. most azonban nappal vitt oda. már ismerjük egymást, de még sem. szeretjük is egymást, de még sem. olyan se veled, se nélküled a kapcsolatunk; nem tudunk egymás nélkül élni. tömérdek ellentét az első és az utóbbi találkozásunk óta. éjszaka-nappal, idegen-ismeretlen ismerős, közömbösség-szeretet. annyira büszke lenne rám most az irodalom tanárnőm. ajj fiatalok, bár lehet, hogy az élet szomorú, de mindig szép.

the shard, london

másnap megkérdezte, hogy szeretnék-e a barátja lenni. annyit válaszoltam neki, hogy majd akkor kérdezd ezt meg ha visszajöttél londonba. ő persze nem fogadta el a válaszomat, mert egy igenre vágyott. féltékeny, hisz tudja, nem fogok várni rá. azt is hozzátette, hogy jövőre szeretne elvinni egy európai nyaralásra, hogy megkérje a kezemet. szegénykém már azt is eltervezte, hogy az esküvőnk mexikóban lesz.

ő: na, mit mondasz erre?
én: attól függ, mekkora lesz a gyémántgyűrű.

Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 

tamasanev@icloud.com