tamás a név
irományok

vedd a napot ajándéknak, amit mások pazarolnak

2017.06.01. 17:00, tamás

eric a hétvégén visszatért londonba – bár elég suttyó egy személy, mert nem árulta el pontosan, hogy mikor érkezett meg. nem vártam volna el, hogy találkozzunk már az első napon, szóval nem értettem a miértjét. panaszkodott, hogy nem tud sokat aludni éjszakánként, de hát persze, hogy nem tud, hiszen vissza kell szoknia az itteni időhöz. hosszú utazás után én is olyan össze-vissza érzem magam, ráadásul a légnyomás-változás is rátesz erre egy lapáttal. summa summárum, szerdát beszéltünk meg, mivel nekem akkor nem volt semmi tervbe véve – bár őszintén szólva, érte lemondtam volna bármit, de ez egyrészt egy taktika is volt a részemről, mert nem akarok rögtön a karjaiba futni, azt gondolván, hogy én mindig ott vagyok neki. még egyszer csicska nem leszek.

volt bennem félsz, hogy lemondja, mert ismerem, és gyakran megcsinálta ha valami közbejött. most sem érezte a legjobban magát, viszont mondta, hogy nagyon szeretne látni engem és ezért összeszedi magát. nagyon helyes, mert különben megpufadtam volna nagyon és tőlem aztán térdre is rogyhatott volna, mert nem csak ő változott meg az elmúlt egy évben, hanem én is. az értékrendjeim is fejlődtek, ezért nem fogok időt vesztegetni olyan emberekre, akik nem hajlandóak megizzadni értem. egy rakat választékkal jött, hogy hova mehetnénk el, de őszintén szólva, én még egyik helyről sem hallottam, szóval azt mondtam neki, hogy nekem teljesen mindegy, csak az a lényeg, hogy láthassalak. kissé meg is hatódott ezen, de valóban így éreztem. akkor csak az volt fontos, hogy vele lehessek, hogy megfigyeljem miben változott és megbizonyosodjak arról, hogy jól van. egy tetőtéri bárba mentünk el, amitől a bokámat is lefostam, annyira szép volt. rumpus room a neve, ha valakit érdekel. íme a kilátás:

viszonylag pontos volt, bár nem is nagyon volt baj ezzel eddig sem. inkább csak azzal, hogy nagyon gyakran kitolta az időpontot, és ez remélem változni fog, mert különben nem fogom szó nélkül hagyni. nem akarok negatív dolgokat bejósolni, így inkább csak reménykedem, hogy ez egy új kezdet mindkettőnknek. az állomásnál találkoztunk, és elég érdekes volt, mert pont háttal volt nekem, így volt esélyem a nyakába ugrani. amilyen boldog voltam, hogy láthattam, simán meg is tehettem volna, ámbár elég lassú voltam, mert ha egy valamiben biztosan változott az az volt, hogy felszedett magára egy kis felesleget. engem nem zavar annál tovább, csak meg kellett bizonyosodnom, hogy nem egy vadidegenre vetem rá magamat. amire kiköböztem, hogy ez biztosan ő lesz az, arra pont megfordult, és sikeresen elröhögtem magamat. jól esett megölelni és rögtön el is kezdtem figyelőzni, hogy még mi másban változott meg. két dolog biztosan megmaradt: a mosolya és a chanel parfümje. pár perc beszélgetés után azt szűrtem le, hogy jó hatással volt hong kong rá, mert sokkal felnőttesebb lett, és szerintem rendesen meg is edződött. jól esett ezt hallania, mert nem volt ez mindig így. elárulta, hogy mivel ő egyedüli gyerek volt, és a szülei mindent megadtak neki, sokáig elkényeztetett volt és nem állt mindig két lábbal a földön. huszonkilenc évébe telt megtanulnia, hogy ez így nem lesz jó – de jobb később, mint soha. büszke vagyok most rá. megragadva a lehetőséget, én is megkérdeztem, hogy szerinte én miben változtam meg amióta nem láttuk egymást. jó sokáig gondolkodott, amin meglepődtem, mert ez vagy azt jelenti, hogy semmiben sem változtam és próbál valami szépet mondani, vagy azt, hogy én is megváltoztam, és azon gondolkodik, hogyan mondja meg. hát, csak annyit tudott kibökni, hogy nagyon semmiben sem vagyok másabb, ami nyílván nem igaz, csak ő még átlát rajtam. nagyon is sok minden más tavaly június óta és ezt közöltem is vele. egyrészt érzelmileg sokkal erősebb vagyok és szerintem én is egy kicsit komolyabban látom a világot, és kezdek lassan rájönni az élet értelmére is.

egy tíz perces séta után megérkeztünk a mondrian hotelbe, és a recepción teljesen az az érzés fogott el, mint amikor egy évvel ezelőtt elbúcsúztunk egymástól. ezúttal viszont volt bennem egy örök elégedettség is, mert tudtam, hogy visszakaptam ericet, és emiatt boldog voltam. nem tudom mit hoz a jövő, de a jelenben kell élnem, különben sosem leszek kiegyensúlyozott és boldog. rendeltünk magunknak egy üveg fehérbort, mert nálunk már lassan egy hagyománnyá nőtte ki magát, hogy ha ünneplésre kerül sor, akkor bort iszunk. tudtam, hogy ő jobban szereti a vöröset, de amióta leitatott és meghánytatott vele, nem igazán bírom meginni. ráadásul nyár van, és sokkal jobban esik egy könnyed pohár bor. emellett itt volt a bizonyíték, hogy én is változtam, mert tavaly ilyenkor még nem nagyon álltam ki magamért, és bármit ajánlott, az jó volt. tudtam, hogy nem kell sok idő, míg a fejembe száll az alkohol, és akkor meg sokkal nehezebb visszafognom magam. sokszor éreztem késztetést arra, hogy megócsokoljam vagy odabújjak hozzá, de nyílván nem fogom egy ilyen helyen. türelmesen hallgattuk egymás mondandóját, és tisztára olyan volt, mintha egy tegnapi beszélgetést folytatnánk mindenféle kihagyások nélkül. a fontosabb dolgokról már eddig is tudtam, mert azért rendszeresen beszámolt róluk, de akkor is jó volt csak ülni és hallgatni. olyan jóképű volt, és újból az első randink jutott eszembe, mivel hasonlóan volt öltözve. öltöny, kockás ing, farmernadrág, gucci öv és salvatore ferragamo cipő – ez annyira ő.

amikor a bor fogytán volt, rendelt valami koktélt, ami szörnyű volt. azelőtt tudakolózott, hogy szeretem-e a nyári italokat, és egy határozott igennel válaszoltam, bár csak annyi volt a kivétel, hogy ne legyen benne uborka, mert attól rosszul leszek. nagyon szeretem amúgy, de nem az italokban. na, hát ebben nem volt, viszont borzalmasan keserű volt és minden baja volt. felnőtt italnak nevezem az ilyensmit, mert a gyerekkoromat idézi fel, amikor is a szüleim tonikos italokat ittak, én meg izgatottan belekóstoltam, majd csavart szájjal maradtam. viszont megittam, mert már eléggé be voltam csípve, és olyankor meg mindegy. egy ponton kijelentettem, hogy ha így folytatjuk az ivászatot, én nem fogok tudni hazamenni, és haza kell majd vigyen. sok kedvem meg amúgy sem volt egyedül lenni, mert rettentően hiányzott eric és jól éreztem magam vele. mondta, hogy neki reggel hétkor kelni kell, mert korán kezd, de az nem volt probléma nekem, mert simán felkeltem volna én is. az exével lévő helyzet most sem sokkal jobb, mert még mindig benne van a lakásszerződésben, így bármikor ottalhat, ami kibaszottul idegesít, mert szeretnék már megszabadulni tőle. küldött neki egy üzenetet, hogy otthon lesz-e este vagy mit szándékszik csinálni, és amilyen szerencsés vagyok, persze, hogy otthon volt. holnap utazik párizsba és remélem ott is fog ragadni – a kurva anyja. eric azzal bíztatott, hogy a jövő hét végéig biztosan egyedül lesz, így majd mehetek hozzá és nála is alhatok.

éjfél körül lehetett, amikor elhagytuk a hotelt és visszamentünk a vonatállomáshoz. kifele menet behúztam az egyik liftbe, amelyikben senki sem volt, és úgy istenigazából lesmároltam. a sokadik emeleten voltunk, viszont átkoztam a liftet amiért ennyire gyorsan levitt minket a földszintre. ezt nevezem én szenvedélyes csókolózásnak, és nem azt, mint amikor rob magához húz és megcsókol. hogy őszinte legyek, egyszer sem éreztem semmi különöset amikor vele smároltam, inkább csak kényszerből csináltam és én magam soha nem is kezdeményeztem. ericcel tűzijáték volt a gyomromban, és ekkor jöttem rá, hogy mennyivel másabb egy olyan személlyel lenni, akivel van kémia és csodálattal nézel rá. ráadásul tudom, hogy az iránta érzett szeretet valódi, mert még az sem zavar, hogy felszedte magát zsírral. majd segítek levinni egy pár közös akcióval. az állomásnál alig akartam elengedni, mert túl rövid volt az este és nem töltöttünk el elég időt egymással. én akár reggelig is tudtam volna beszélgetni vele, vagy táncolni és egy rakat hülyeséget csinálni. amikor megérkezett az ő vonata, gyorsan felemelt és körbeforgatott a levegőben, majd megcsókolt. az ilyen pillanatok miatt gondolok rá mindig egy mosollyal az arcomon, mert soha senki nem csinált ilyensmit rajta kívül. nicholastól vagy steliostól még egy arcra puszit is alig lehetett néha kicsalni, merthogy „mekkora szégyen egy másik fiút megcsókolni”. ki nem szarja le? alapjáraton én sem szeretem mások előtt csinálni, de ha londonban nem lehetsz önmagad, akkor mégis hol? amikor ericcel vagyok, őszintén szólva még annál inkább tojok rá az ilyen „vajon most mit gondolnak rólam?” momentumokra.

ma nem kellett dolgoznom, és ahhoz képest, hogy simán lustizhattam volna, már fél kilenc előtt kuvikkoltam. végülis nem bántam, mert volt pár elintéznivalóm. többek között a szeretett marshall hangfalam feladta a szolgálatot, és vissza kellett küldenem birminghambe. még 2015 telén vásároltam, de szerencsémre három év garanciát adtak rá, így megörvendtem, mert nincs kedvem százezer forintot kiadni egy újért. inkább kifizettem a drága postaköltséget, hogy visszaküldjem, mert még így is sokkal jobban kijövök. azt mondták, hogy ha sikerül megjavítani, akkor ezt küldik vissza, ha viszont nem, akkor küldenek egy újat. szerintem ez így rendben is van. titkon remélem, hogy egy újat küldenek, mert az mindig jobb. azt is remélem, hogy még ebben a hónapban visszakerül hozzám, mert zene nélkül csak élőhalott vagyok, és főleg ha már beköltözünk az új lakásba, szeretném, hogy nagyjából minden ponton legyen a hónap végére. emellett főztem zöldborsólevest ebédre, és egy egészséges kiadású banánkenyeret is sütöttem mindenféle cukor vagy vaj nélkül. szerintem egész jó lett, és büszke vagyok magamra, amiért ennyire kitartó vagyok mostanában a konyhában. rájöttem, hogy sokkal jobb minden ételt megfőzni, mert így legalább tudod, hogy mit tuszkolsz le a torkodon. aminek külön örülök, hogy újból rákaptam a levesekre, és jó kedvvel is készítem el azokat, mert tudom, hogy egészséges és nem csak szilárd ételeket eszem. otthon egy napot sem bírtam, mert úgy voltam vele, hogy leves nélkül nem ebéd az ebéd. aztán amikor kiköltöztem londonba, minden megváltozott, és mivel anyukám már nem főzött többé rám, én sem erőltettem meg magamat. estére is kitaláltam már mit fogok csinálni. az üzletben ihletődtem meg, mivel árultak készen, de nem nagyon bízom meg az ottani kész ételekben, így gondoltam, hogy én magam fogom elkészíteni. vettem gluténmentes, zöldborsólisztből készült tésztát, amit tonhallal, egy kis házi majonézzel, és édeskukoricával fogok összeugrasztani. anyukám már röhög, amikor hív skype-on és látja, hogy nem a szobámban vagyok, mert mostanában egy csomó időt a konyhában töltök. majd meglátjuk meddig tart ez az őrület.

 

tamasanev@icloud.com